Földes Eszter: A Színház- és Filmművészeti Egyetem ügye kapcsán keresett meg Hanyi Szonja Sára, hogy festene egy képet a hátamra, amit a szabadság gondolata inspirált, majd ebből készült egy szolidaritási fotósorozat. Akkor beszéltünk róla, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy zero waste kollekciót, amiben a kultúra, a divat és a fenntarthatóság találkozik. Központjában a magyar kultúra állna, mivel azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb feladat közös nevezőre hozni a különböző módon gondolkodó embereket, legyen szó a kultúra bármelyik ágáról. A színházban az a szép, hogy ötszáz ember ül a nézőtéren, akiknek teljesen más a gondolkodásuk, a politikai vagy vallási meggyőződésük, de ugyanazt a történetet nézik. Ugyanazon a ponton sírnak vagy nevetnek. Ha másban nem tudunk egymáshoz kapcsolódni, legalább ezekben a dolgokban próbáljunk közösséget találni. Így jött létre a Secret Humanity kollekció, ami híres magyar költők arcképét, elbújtatott verssorait örökíti meg egy táskán, egy pólón, és megpróbál mindenkihez szólni. 

FE: A színház csapatjáték. Akkor lehet igazán jó előadásokat csinálni, ha megtaláljuk az egymáshoz való kapcsolódást legalább a szakmaiságban. Nem kell, hogy országos barátok legyünk, persze van ilyen, de azért ez a ritkább. Azt gondolom, ha van egy közös cél, ami megvan például az SZFE-vel kapcsolatban, akkor – bár sokan sokfélét képzelünk – lehet kapaszkodót találni egymáshoz. Én ebben hiszek, a munkában és a civil életben is megpróbálok így létezni.

FE: Nem mindenek felett, ezért is mondtam a közös célt, mert akkor már van egy kapcsolatnak alapja. Ha nincs, akkor egyszerűen tovább kell menni, nem kell közösséget vállalni. Az nyilván nagyon fontos, hogy értéket képviseljünk, ami összetartó erő ezekben a szituációkban. Az egyetem kapcsán is sokszor hangzott el, hogy jobb- vagy baloldali színészet, ami persze nem létezik. A színészképzésben az is a dolga az embernek, hogy megtanuljon gondolkozni, el tudjon fogadni helyzeteket, embereket, próbálja megérteni a világot. Az emberi érzelmek, történetek, bűnök több ezer éve ugyanazok, erről lehet úgy beszélni, ahogy Kodolányi, de úgy is, ahogy Esterházy vagy Závada. Ezért nem értem, miért nem tudunk közös nevezőre jutni.

FE: A hatalom vagy a pökhendiség volt, ami közbeszólt, de hogy a színházhoz, a kultúrához nem volt köze, abban biztos vagyok. Nagyon szerettem volna közös nevezőt találni azokkal az emberekkel, akik mindenféle jogosultság nélkül valahogy belekerültek a történetbe. Egyszer csak ott voltak. Semmi értelme nem volt a további próbálkozásaimnak. Az egész ijesztő és megdöbbentő volt. Én egy dologtól félek, az emberi közönytől, a ridegségtől; jeges rettegés tölt el, ha ezt tapasztalom. Nem voltak érvek, csak hogy „én ezt akarom”. Hivatkozunk erkölcsre, vallásra, miközben csak az hiányzik az egészből, ami a lényeg: a szeretet, elfogadás, a másik megértése. Az egészben az volt a legfájdalmasabb, hogy tudom és páran tudjuk még, hogy Karinthy Márton mit szeretett volna, mi az, amire igent mondott volna, és mit utasított el. Felfoghatatlan, hogy ez így történt, akárhányszor eszembe jut, összeszorul a gyomrom, és valószínű, hogy így is marad egész életemben.

FE: Nagyon jó. A szó legnemesebb értelmében vett polgári színházat csinált, nála találkoztam először ezzel a műfajjal. Azt is kedveltem, ahogy – főleg a legutóbbi években – frissíteni próbált ezen a látásmódon. A Veszélyes fordulót, ami az ő álma volt, én fejeztem be, izgalmas ötvözete volt annak a másfajta látásmódnak, amit az én generációm képvisel és annak a tudásnak, ízlésnek, ami Marcié volt. Ezt nagyon jó lett volna tovább vinni. Mindig bízott a színészeiben, ha valakit fölkért egy szerepre, azért tette, mert rá volt kíváncsi. Nagyon nyitott volt, finom eszközökkel terelgette az embereket. Soha nem éreztem, hogy visszaélt volna pozíciójával, hatalmával. 

FE: Nyilván köze van ahhoz is, Marci nagyon hagyománytisztelő volt, de szívesen fogadta az újat. Én azt gondolom, hogy a régi világot nem lerombolni kell, hanem tovább építeni. Jön majd utánunk egy következő nemzedék, akinek az a dolga, hogy folytassa mindazt, amit mi csináltunk. Azt gondolom, hogy ami egykor érték volt és megmaradt, nem szabad lerombolni. Jelen pillanatban az egyetem körüli történések a régi értékeket szeretnék elsöpörni, kiradírozni még a gondolkodásból is. Lehet, hogy távolról látom, ne legyen így, de az eddig látott változások nem tűntek feltétlenül jószándékúnak. Nem voltak érvek, gondoljunk csak az Ódry Színpad végleges bezárására.

FE: Én lennék a legboldogabb, ha tévednék, de azt érzem, hogy mindez hatalmi szempontból történik, nem a kultúra, a színház védelmében. Még a folyamatok elején vagyunk, nem látjuk a végét, legfeljebb sejthetjük. Vannak különböző változatok a végkimenetelre.

FE: Lekopogom, szerencsém van, mert ebben az évadban folyamatosan volt munkám. Persze, ez személyiségfüggő is, mert nem mindenki alkalmas arra, hogy szabadúszó legyen. Én egyelőre jól bírom, jól is érzem magam, de biztos lesz egy olyan pillanat, amikor azt gondolom, hogy jó lenne egy helyre lecövekelni. Most én válogathatom meg, hogy kikkel dolgozom, milyen előadásban veszek részt, nagyon sok embert meg tudok ismerni. Kollégáim panaszkodnak, hogy hosszú évek óta vannak egy társulatban, nincs idejük más előadásokat nézni. Amikor kevesebb munkám volt és a férjemnek koncertjei voltak vidéken, elkísértem és megnéztem az éppen aznap játszott előadást a színházban, így lehetőségem volt jobban megismerni a pályatársakat. Volt, amikor éppen hosszabb ideig nem volt új bemutatóm, csak a korábbi előadásokban játszottam, akkor jött a rendezés, az is izgalmas volt. Úgy vagyok én ezzel a pályával, hogy nem akarom mindenáron csinálni. Addig jó, amíg az ember azt érzi, hogy szükség van rá. A világ változik, jönnek a fiatalabbak, én nyilván mindent megteszek azért, hogy azt gondolják, „pótolhatatlan” vagyok, de az is elég, ha azt mondják, én vagyok a legalkalmasabb az adott feladatra.

FE: Igen, mert rákényszeríteném magam a másra, de hogy nem elégítené ki maximálisan az idegrendszeremet, lelkemet, szívemet, abban is biztos vagyok. Érdekes, hogy most a pandémia időszakában elkezdtem bútorokat fölújítani, csiszolok, festek, nagyon izgalmas dolog. 

FE: Persze, látom a kollégáimat is, olyanok vagyunk, mint a túlhergelt versenyló, aki arra vár, hogy elstartolhasson végre. Elképesztő energiák fognak rászabadulni a világra, ha ennek az időszaknak vége lesz.

FE: Nagyon másképpen működik az idegrendszerem, ha filmezek, mint amikor színházban játszom, és bár mind a kettőt nagyon szeretem, a színháztól nehezebben tudnék megválni. Igazából nincs ennek a szakmának olyan szegmense, amit ne csinálnék szívesen, legyen az kellékezés vagy bármi más. Még azon is gondolkodtam, hogy ha egyszer nem lesz munkám, akkor bekéredzkedek egy rendezőhöz asszisztensnek. A forgatás és főleg a tévézés nagyon korán, a pályám elején jött. Ennek lett a hozadéka az ismertség. 

 

FE: Nyilván szívesebben beszélek a munkámról, a bennünket körülvevő világról, a globális felmelegedésről, a környezettudatos magatartásról, mint a magánéletemről. Változtam, de nem azért, mert ő a férjem. Amúgy sem volt „programpont” az életemben, hogy férjhez menjek, legyen gyerekem, magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy ez megtörtént, ráadásul elég fiatalon. Elképesztő nagy kaland, küzdelem volt, főleg az elején. Azt hiszem, köszönő viszonyban sem vagyok korábbi önmagammal, de ez nem is baj. Amióta gyerekem van, megváltozott a hozzám való viszonyulás. Ezt az ember előnyére tudja fordítani, a játékomra is erőteljesen hatott. Az a fajta csitris zavarodottság, ami volt bennem, nagyjából megszűnt. Kialakult egyfajta biztonság, mintha gyökeret vert volna a lábam. Ez határozottságot is ad, ami kioltja a szertelen, folytonosan vibráló, kissé idegesítő megfelelési kényszert vagy bizonytalanságot, szégyenlősséget, ami sok esetben el is terelte a figyelmet a munkáról. Most azt érzem, hogy sokkal koncentráltabb tudok lenni.