Aki a 2010-es évek Magyarországának jellegzetes közéleti és társadalmi problémáiról szeretne tájékozódni, annak nem a nagyjátékfilmek között kell keresgélnie. Többségük ugyanis csupán érintőlegesen foglalkozik ezekkel, vagy látványosan kerüli őket. Ugyanakkor a rövidfilmek és különösen a dokumentumfilmek sokkal nyíltabban fordulnak a társadalom azon tagjai felé, akiket az aktuális hatalom időről időre kirekeszt, megbélyegez, vagy egyszerűen negligál, legyen szó hajléktalanokról, homoszexuálisokról vagy tüntető diákokról. 

  

Örvendetes tény, hogy az utóbbi évek néhány jelentős dokumentumfilmje (Könnyű leckék, Egy nő fogságban, Csak családról ne) bátran fordult olyan egyének felé, akik e művek hiányában valószínűleg sosem hallatnák hangjukat. A filmek további közös vonásai közé sorolható, hogy alkotóik valamennyien a fiatal nemzedéket képviselik, érvényesek rájuk Stőhr Lóránt filmkritikus, filmtörténész, a kortárs magyar dokumentumfilmet pontosan és átfogóan bemutató könyvének (Személyesség, jelenlét, narrativitás) megállapításai, nevezetesen az érzékenység, a személyesség, a súlyos egyéni dilemmák egyszerű, ám felettébb igényes képi és hangi eszközökkel történő ábrázolásmódja. Ebbe a sorba illeszkedik az Anyáim története is, melyet az alkotók közel öt éven át készítettek, a végeredmény pedig minden tekintetben kiváló lett.     

 

Már az első jelenet pontosan érzékelteti a film sajátos, visszafogott hangulatát és személyességét. Az ellenzéki politikai pályáját otthagyó Virág és zenész partnere, Nóra éppen leendő gyermekük naplóját állítják össze: e rövid epizód során nemcsak megismerkedésükről szerezhetünk tudomást, hanem azt is láthatjuk, mennyire őszintén képesek a kamera előtt kifejezni bensőséges, olykor komplikált érzelmeiket. Ez a fajta felszabadultság és nyitottság végig jellemző rájuk a film során, mely egyértelműen az alkotók munkáját dicséri, hiszen láthatóan sikerült olyan bizalmi kapcsolatot kialakítani a szereplőkkel és olyan szituációkat teremteni, melyek teret engedtek valódi emóciók kifejezésének.

 

A tökéletesen átláthatatlan és csigalassú bürokrácia miatt Virág és Nóra hosszú hónapokat kénytelen várni, hogy elfogadják örökbefogadási határozatukat. Két év elteltével végül sikerül nekik, adoptálhatják a két és fél éves roma származású kislányt, Melisszát. Jöhetnek tehát a boldog pillanatok, ugyanakkor a hírekből folyamatosan áradnak a homoszexuálisokat megbélyegző, gyomorforgató propagandaszövegek (nemrég az Országgyűlés elnöke konkrétan pedofilokhoz hasonlította a gyermekeket örökbefogadó azonos nemű párokat). A politika, mint egy légnemű kór, hosszú évek óta mérgezi a magyar társadalom lelkét és szól bele mindennapjaikba, jelenleg a család fogalmát próbálják kisajátítani – alig pár hónapja vésték törvénybe, hogy „az anya nő, az apa férfi”. 

 

Virág és Nóra egyre nehezebben viselik a rossz irányba haladó közéleti hangulatot, ezért külföldön terveznek tovább élni. A film egyik nagy erénye, hogy néhány aktuálpolitikai tartalmú bejátszást leszámítva nem mozdul el teljes mértékben a rendszerkritika irányába. Egyszer sem látni olyan jelenetet, ahol a szereplőket verbális vagy fizikai atrocitások érnék, ehelyett inkább a személyes drámára és a szülői lét nehézségeire koncentrál. Virág hamar és könnyedén belejön az anyaszerepbe, ez Nórának nem megy olyan egyszerűen, ráadásul nyugtalanítja a külföldre utazással kapcsolatos számos bizonytalanság (nyelvismeret hiánya, kevés munkalehetőség, lakhatás), mindez pedig kapcsolatuk stabilitását veszélyezteti. 

 

Az alkotók az alig hetvenöt perces filmidőnek jelentős hányadát a családra szánják és nagyszerűen ragadják meg a gyermeknevelésnek nemcsak felhőtlen, hanem embert próbáló pillanatait is. Egy végtelennek tűnő altatási folyamat, ami után csak suttogva lehet beszélni és a kutyákra zoknikat kell húzni, hiszen minden apró zaj potenciális „ébresztő” lehet, vagy annak megbeszélése, ki hozza haza Melisszát az óvodából, kaphat-e mindennap csokit, és így tovább. Mind olyan jelenet, melyekből világosan kirajzolódik, hőseink nem tökéletes emberek, ugyanakkor szeretetteljesek és a nehézségek ellenére összetartók.   

 

Az Anyáim története legerősebb pillanatai a csendek és a tekintetek. Több olyan kép látható a filmben, melyekben a szereplők arckifejezései minden szónál beszédesebbek. Például amikor Nóra gondterhelt arcát figyelhetjük meg. Látszik rajta a félelem, a fáradtság, a bizonytalanság, nemcsak jövőjükkel, hanem önmagával kapcsolatban is. Az egyik legjobb jelenet, mikor Melisszát megeteti, majd később nem szól semmit, csak ül, néz maga elé, miközben Virág mellette kedélyesen beszélget édesanyjával. Egy másik megindító és emlékezetes jelenet szintén Nórához köthető – egy fárasztó nap végén, miután kiderül, hogy a nehezen elalvó Melissza nem igényelte jelenlétét, őszintén kitárulkozik és elmondja, hogy mennyire szeretne anyai érzéseket megélni, de nem tud, és emiatt elbizonytalanodik abban, hogy kapcsolata Virággal működhet-e így. Csupán e jelenet alapján nyugodtan kijelenthető, az Anyáim története a szó legszorosabb értelmében humánus film. Csak remélni lehet, hogy minél több nézőhöz eljut, amire van esély, mivel március 11-től az HBO GO és HBO felületein is elérhető lesz.