Üvegek és poharak tapintása, öblössége vagy szögletessége, súlya és színe, italok állaga, olajossága vagy keménysége, illata és hőmérséklete valamint mindezek szinte végtelen sokszínűsége – kit nem varázsol el mindez még kóstolás előtt?! Valljuk be: az alkohol a legszexibb drog, hiszen nem csak az általa kiváltott mentális állapot vonzó, hanem maga a fogyasztás módja is lenyűgöző tud lenni. Sokak szerint persze az alkohol a legveszélyesebb drog: nem elsősorban hatásának pusztító mivolta (bár az összehasonlításokban e szempontból sem áll rosszul), hanem kirobbanthatatlan társadalmi beágyazottsága miatt. 

 

Az érzéki élményszerűség mellett fogyasztásának rendkívül fontos részét képezi közösségi jellege: mint az tárgyalt filmünkből is kiderül, bizonyos (nem túl magas) életkor fölött nem elképzelhető alkohol nélküli társas összejövetel, ahol a pia az oldottság, a kommunikativitás és a felszabadultság szinte kizárólagos felelőse. Ha mindez nem lenne elég, erre még rárakódik közép- és felsőosztálybeli fogyasztók körében a kifinomult kulturális réteg, amely a nyersanyagok válogatott mivoltától kezdve a készítés, érlelés és tálalás módjának és életútjának komplex diskurzusával és a hozzáértéshez szükséges tájékozottság fitogtatásával igyekszik elfedni a drog-mivoltot.

 

A dán Thomas Vinterberg életműve nem csak az egykori Dogma-mozgalomban játszott kulcsszerepe (az 1998-as Születésnap máig megkerülhetetlen) miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert szinte mindegyik munkájában tabusértő módon viszonyul közismert, közbeszéd szintjén taglalt témákhoz. Emlékezzünk a 2012-es Vadászatra, amiben a kisgyerekkori zaklatás kényes problémáját az alaptalanul megvádolt óvóbácsi perspektívája felől közelítette meg, szembemenve a gyermekbántalmazás legkisebb gyanújára is egy emberként ugró közfelfogással. 

 

Vinterberg ezúttal az alkoholizmussal kapcsolatos nézeteink elé tart görbe tükröt: egy vélhetően kisvárosi középiskola négy középkorú tanára, beleunva midlife krízisébe és érdektelen tanóráiba, kontrollált alkoholfogyasztással próbál életet és szeszt lehelni munkájába és szociális kapcsolataiba. A valóban létező Finn Skårderud norvég pszichiáter elméletére alapozva, miszerint az emberek eleve fél ezrelékkel kisebb alkoholtartalommal rendelkeznek, mint amennyi ideális lenne, elkezdenek tudatosan inni munkaidőben. Annyit talán még elárulhatunk, hogy meglepetésükre szenzációs eredményeket (is) tapasztalnak, az enyhe bódultság által biztosított felszabadultság újra élvezhetővé, tartalmassá és kreatívvá teszi az órákat, sőt néhány esetben a családtagokra való odafigyelésben is előrelépést hoz. Végeredményben azt bírja állítani, hogy az ital (egy ideig?) megoldást jelenthet az önbizalom- és örömhiányra.

 

Az alkoholizmussal foglalkozó filmeknek van két típusa. Az egyik (amelynek talán legemlékezetesebb darabja a Mike Figgis által rendezett Las Vegas végállomás) a tudatos önpusztítást, az eszméletlenre ivást, a személyiség és/vagy az ember teljes szétesését állítja középpontba. A másik típus (ezek közül a Bukowski által írt, Mickey Rourke és Faye Dunaway jutalomjátékát hozó 1987-es Törzsvendég jut eszembe) az emberi méltóság maradékát is felemésztő alkoholizálást azoknak az intenzív és autentikus élményeknek a forrásaként tálalja, amelyekből a valódi érzésekkel, szenvedéssel és emberismerettel átitatott művészet/költészet eredhet. Míg Figgis az elveszett emberi sorsok egymást pusztító szerelmét, Bukowski az igazi kreativitást magasztalja és esztétizálja, még akkor is, amikor – mint az utóbbi példában – a páros viszonyából minden tisztaság és glamour teljességgel hiányzik. Vinterberg filmje azonban épp azért felkavaró, mert kerüli a szélsőségeket: nincsenek sem elveszett tragikus szerelmesek, sem őrült zsenik, csak mindannyiunkhoz hasonlóan középszerű emberek, akikből az alkoholizmus leginkább a magatehetetlen elkeseredettséget hozza felszínre a szánalmassá válás kínos pillanataiban.

 

A témát feldolgozó filmek eszköztárának szinte elengedhetetlenül része, hogy a részegség által kiváltott módosult percepciós állapotot a kisebb-nagyobb mértékben torzított képi világhoz használják motivációs háttérnek, így próbálva meg a filmélményt a főhős tapasztalatainak lenyomataként megjeleníteni. A téma a narratív szerkezeten is rajta hagyja lenyomatát, hiszen a gyakorta filmszakadásig fajuló ivászatok alkalmat teremtenek a nonlineáris vagy elliptikus cselekmény megvalósítására, ahol a történetbeli hiányosságok az öntudatlanul töltött órák/napok következményeként szervesülnek. A Még egy kört mindenkinek egyik megoldással sem él, a film távolságtartó módon viselkedik hőseivel, nem interiorizálja sem vizuálisan, sem narratív szempontból élményeiket. Ez a távolság leginkább olyan hatást kelt, mint mikor valaki teljesen józanul üli végig barátai poharazgatását: kívül maradva tűpontosan érzékeljük az arcvonások lassú szétmállását, a nyelvmozgás elnehezülését és főleg a részegeknek azt a kínos egyensúlyozási igyekezetét, hogy józannak, vagy legalábbis magabiztosnak tűnjenek.

 

Mindez ugyanakkor felveti Vinterberg alkotói attitűdjének legnagyobb problémáját, a témaválasztási merészséggel lépést nem tartó formai konvencionalitást. Az azóta készült filmek sematikus narratív és vizuális megvalósításai felől nézve a Születésnap ma is friss határsértései inkább tűnnek az alkotótársak (leginkább talán Lars von Trier) hatásának. A Még egy kört mindenkinekben ezt a banalitást leginkább az expozíció leegyszerűsítéseiben, sematikus karakterábrázolásra használt jeleneteiben figyelhetjük meg.

 

Ugyanakkor nem hagyhatjuk szó nélkül a mindig káprázatos színészvezetést (emlékezzünk még a 2010-es Submarino szenzációs gyerek- és felnőtt színészeire), amelynek köszönhetően a múltbeli traumáktól senyvedő emberi sorsok minden esetben a magvát adják történeteinek. A részegség talán a legnehezebb színészi feladat, ennek megfelelően nagyon ritkán látni modorosság nélküli megvalósítását, ami viszont ezúttal vászonra kerül, az lenyűgöző és letaglózó egyszerre. 

 

A három tanár kolléga is elképesztőt nyújt, azonban Mads Mikkelsen a színészóriások közé emelkedett ezzel az alakítással. Ő nem a klasszikus, mélyen beleélős színésziskola tradícióit követi, hanem helyzetekbe, tevékenységekbe, gesztusokba és főleg testi jelenlétbe fordítja át a karaktert; nem egy fiktív szereplő óhatatlanul fiktív belső érzéseit próbálja arcán láthatóvá tenni, hanem mozdulataiban teszi kiolvashatóvá a figura egész élettörténetét. A rendkívül visszafogott arcjáték, a vonások, amelyekbe szinte bele van karcolva a megkeseredettség, csak kisebbik része a mesterségnek: a filmvégi táncjelenet az utóbbi évek legparádésabb színészi teljesítménye. 

 

Mikor a leérettségizett diákok partizó gyűrűjében végre táncra perdül, mozgásában egyszerre van jelen a rég eltemetett tánctudás mozdulatainak ruganyossága, az évek és az alkohol általi megroggyanás, a múlt magabiztosságába való kapaszkodás vágya és az erre való képtelenség. Ami ebben a néhány röpke percben megtörténik, az a filmművészet tömény kvintesszenciája, mozgás, látvány és érzelem szédítő koreográfiája, amiért hajlandóak vagyunk megbocsátani a fentebb emlegetett apróbb botlásokat. És persze újfent átkozzuk a járványt, ami megfosztott attól, hogy ezt moziban éljük meg – bár a magyar forgalmazó egyelőre azt ígéri, ha lehetőség lesz, megpróbálja nagyvásznon behozni.