Spiró György Kvartett című darabjáról írtam én valamikor a kilencvenes évek közepén, és eléggé logikusan megállapítottam, hogy ez az opusz – hasonlóan például a Dobardanhoz – Spiró Zeitstückjei közé tartozik; vagyis bár nagyon fontos jelenidejű problémát taglal, de ez a jelenidő el fog múlni. Hát nemigen tévedhettem volna nagyobbat.

 

Mondjuk, nem az volt az egyetlen tévedésem, hogy azt hittem: a rendszerváltás vesztesei, a kisemberek, a „panelprolik” hamarosan el fognak tűnni, és szabad, öntudatos polgárok gyülekezete leszünk, ahol nemcsak mindenki, hanem mindenkinek az esélyei is egyenlők.

 

Legkésőbb akkor tudatosult bennem, hogy tévedtem, amikor 2014-ben, az immár teljes virágjában kibomló Fidesz-uralom idején bemutatták a Pesti Színházban a Kvartettet, és a színpadon csupa ismerős figurát láttam. Méghozzá régi ismerősöket, akik eredetileg a Kádár-kor termékei voltak, de aztán átmentődtek ebbe a mostani mába.

 

Marton László rendezésének legfontosabb eleme a szereposztás, ami biztosítja: itt semmi nincs a véletlenre bízva. A „kisnyugger-házaspár” (na, talán ez a „nyugger”, ez nem járta akkoriban, a kilencvenes évek közepén) életének alighanem az utolsó állomása a panellakás, ahová egy kertes kisházból szorultak be, ahol még kutya is volt – a reménytelenséggel pedig nem megbékélnek, hanem nem is tudnak róla. Nem a panellakás a börtönük, hanem az életvégi csőd, ami nem lehetetlenné, csak értelmetlenné teszi az életüket. Besüppedt világ.

 

Börcsök Enikő és Hegedűs D. Géza – ki tudja, hányadik produkció ez, amelyben házaspárt játszanak – a darab nyelvében is, világában is perfekt, ráadásul olyan erős az egymásra hangolódásuk, hogy további dimenziókat tár fel. Mondok példát: amikor az Öreg sokadszor vág bele az „ezek mindent tönkretettek, itt vér fog folyni” monológjába, és a Feleség hol elnézően, hol elnézést kérően fékezni és mentegetni próbálja, egyszercsak beleordít a refrénszerű mondókába: „van kovászos uborka!” A hétköznapi közlés és a hangerő feszültsége egy töredék másodperc alatt szétrobban a térben; csönd támad. Nos, nem tart sokáig.

 

Az Öreg 1956-ban az ÁVH kötelékében harcolt az „ellenforradalmárok” ellen, és ebből a narratívából azóta sem szállt ki. Nem, nem hithű vagy begyöpösödött kommunista, hanem megállt benne akkor az idő, ott maradt a nézőpont, ahol akkor volt. És hiába ismeri meg a váratlanul betoppanó vendéget – igaz, hosszas győzködés és emlékelevenítés után –, az egykori emberi gesztus, a segítés kilóg az ő narratívájából. És sehogy sem passzol az azóta is gyanakvásban és bizalmatlanságban töltött évtizedekhez sem. Vele már nem történhet semmi jó – mert minden, ami eltér a nehezen kidolgozott rutintól, az provokáció, árulás. Örök vesztes ő; minden kor, minden kormány, minden társadalmi formáció örök vesztese. Hegedűs D. Géza, miközben szinte fizikailag is hozzáalakul a kívül-belül nehézkes, atlétás-mackófelsős alakhoz, alig észrevehetően kitágítja, elhúzza a figurát az előadás jelenidejébe.

 

És akkor Börcsök Enikő picike gesztusokból, kitartott szordínókból fölépíti ezt az asszonyt, a Feleséget, aki egy életen át tűr és megbékél, elfogad és véd; ő itt az alap, de ő a felépítmény is, és sosem hallott sem egyenjogúságról (tán jogról sem), sem verbális agresszióról, mert ott a panelban, a paprikáscsirke, az „ajrósport” és a szvetterkötés háromszögébe az ilyesmi be nem hatol. Melegíti, kínálja a mákostésztát egyszer-kétszer-ötször; ez sem puszta gondoskodás, hanem a helyzetek és indulatok moderálása, legalábbis szándéka szerint. Épp eszik, teli szájjal nyit ajtót az idegennek, a Vendégnek, akit gyorsan begyömöszöl a „biztosítós” rubrikájába, mert az ő világában az értelmezhető, egy külföldről hazaszakadt hazánkfia nem. És a szordínóból csak néha tör ki, de akkor megállítja a levegőt. Micsoda alakítás; nem hihető el, hogy élőben többé nem látjuk. Az utolsó jelenetben egyedül eszi a mákostésztát…

 

A Vendég szerepében Kern András eleinte flottul nyomja az akcentust, aztán lekopik róla, és marad a „meghálálni”, hiszen azért jött, legalábbis ezt hiteti el magával, és próbálja elhitetni a házaspárral is. A régi segítséget, hogy időben elmenekülhetett, azt hálálná meg, éppen azzal, hogy visszajön, mert olyan magányos, hogy az kibírhatatlan. Vesztes ő is, egy másik életút vesztese; a magányból menekülne haza, de rá kell jönnie, hogy ha a vesztesek összeállnak, akkor sem lesz belőlük győztes. Kern finoman hozza a hitetlenkedéstől a próbálkozáson át a visszafogott kétségbeesésig a változatos állapotokat, és végül a kivert kutya fordul ki az ajtón.

 

Pedig közben betoppant a következő nemzedék, egy újabb vesztes, aki már akkor veszített, amikor megszületett, hiszen „csak” lány. Immár elvált asszony, mert az sem sikerült, a házasság sem, és már ott a következő generáció, a következő vesztes, az ő lánya. Péter Kata mohón ismeri föl a kitörés lehetőségét, amit a szülei nem; ilyenformán neki egy kudarccal több jut.

 

Nekünk, nézőknek marad a felismerés: a vesztesek köztünk élnek, őket látjuk a piacon, a trolin, az utcasarkon, arcukon beletörődés, reménytelenség.

 

2021. február 11-én, Börcsök Enikő temetésének napján láttuk felvételről a Kvartett című előadást.