Jómagam sokszor hallottam már Kelemen Barnabást zenei irányító szerepben akár kamarazenei vagy ensemble-produkciók első hegedűseként, akár kamarazenekar koncertmestereként. Szimfonikus zenekar előtt; karmesteri pulpituson azonban még nem láttam őt, és nem is hallottam arról, hogy korábban ilyesmire vállalkozott volna. Nagy érdeklődéssel vártam tehát dirigensi bemutatkozását a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral: mindig hihetetlenül izgalmas dolog egy ilyen kaliberű előadóművészt első ízben karmesteri szerepkörben meghallgatni (jóllehet az ilyen határátlépés még magyar szólisták – főként vonósok – esetében sem számít ritkaságnak).
Nos, Kelemen Barnabás bemutatkozása rendkívül meggyőzően sikerült, noha nem adott végleges választ a bennem felmerülő összes kérdésre.
 Perényi Miklós |
Először is, ami a művek megformálását, az irányítás magabiztosságát és hatékonyságát illeti, Kelemen vezénylésében nyoma sem volt az elfogódottságnak, a szokatlan szerepkör okozta bizonytalanságnak. Ez persze nem jelentett meglepetést, visszaemlékezve arra, hogy jelenléte koncertmesterként vagy szólistaként adott esetben egy-egy kamarazenekari produkció kisugárzását is milyen jelentősen megemelte.
Mihály András Gordonkaversenyének esetében például ez a rá jellemző természetes expresszivitás magától értetődő érvényesülését, különösen a gondolatokban gazdag és ihletett nyitótétel szerves és logikus kibontását, a zene lélegzésének érzékeny követését jelentette. A tempó és a karakterek szuggesztivitása, a kontrasztok kellő érvényesítése miatt egy pillanatra sem unatkoztunk, ugyanakkor mindez a legkevésbé sem vette el a levegőt a versenymű szólistája, Perényi Miklós elől, akinek a játékáról ki tudja, hányadszor kell leírni, hogy szárnyaló dallamai, áradó líraisága, a hang túláradó szépsége és a részletek makulátlansága úgyszólván transzcendens tökéletességben olvadt egybe. Játékának szenvedélyessége a lassú tételben, a Balladában érte el tetőpontját, a zenekar pedig a szólista érzékenyen alkalmazkodó partnere volt, ugyanakkor játéka feszes vagy életteli is tudott lenni, ha kellett. Bármennyire kiemelkedő darabja is ez a csellóverseny a Bartók halála és 1956 közötti magyar zenekari termésnek, 1953-ban a versenymű-finálé kötelezően hurráoptimista tételtípus volt; ehhez képest a különben az átlagnál messze izgalmasabb, dinamikus-hatásos tánctétel megkapó lírai szólóepizódja is egyedivé avatja, amely Perényi átszellemült előadásában különösen megragadó színfoltja volt az előadásnak.
Schumann 2. szimfóniájának előadását sem jellemezték üresjáratok: élő volt és intenzív mind érzelmi, mind zenei értelemben. Az Allegro vivace utasítást viselő Scherzo tempójával Kelemen Barnabás bölcsen kerülte el a túlhajszoltság veszélyét, és megint plasztikusan formálta meg az epizódok karaktereit; bár a villódzóan könnyed főrészben hallottunk már áttetszőbb s anyagtalanabb zenekari hangzást.
 Kelemen Barnabás |
Kifejezetten impresszív volt a lassú tétel átélt előadása, a tempó kitöltöttsége, és itt is bebizonyosodott, hogy Kelemennek karmesterként milyen „jó keze” van, mennyire pontosan tudnak rá belépni a zenészek. A zárótételben is volt elég parázsló szenvedély, Kelemen és a zenekar végigment a tétel küzdelmes útján. Mindent összevéve a nagyszerű versenymű-előadás után szépen kidolgozott és tartalmas Schumann-szimfóniát hallhattunk – ez így együtt igazán ragyogó és ígéretes kezdet.
Mindezt igyekeztem a hallottak alapján megírni. Ha tetszik, kizárólag ez az, ami számít. Mégis leírom, hogy a számomra most debütáló karmester mozgása – jóllehet a magabiztosság jeleit mutatja – valamennyire mégis görcsösnek tetszik: félig ökölbe szorított, gyakran a mellkas előtt egymáshoz közel tartott kezek, az akcentusokra, fokozásokra utaló rándulásszerű mozdulatok, egyáltalán valamilyen túlfűtött, minden egyes mozzanatot külön-külön hangsúlyosan, sokszor ráerősítve kiemelő vezénylés kissé túlhajtottnak, eksztatikusnak hat – még akkor is, ha ez részben annak a következménye, hogy Kelemen minden részletre gondosan odafigyel.
A nézőnek az az érzése – és tapasztalata –, hogy ugyanezt a hangzó eredményt jóval ökonomikusabb vezényléssel is el lehet érni. Persze ismerve Kelemen Barnabás elsöprő muzikalitását és zenei intelligenciáját, továbbá hosszú ideje figyelve hegedűjátékosként tanúsított mozdulatainak, „gesztikájának” jelentős letisztulását is, szinte biztos vagyok abban, hogy ha a továbbiakban rendszeresen vezényel majd, akkor vezényléstechnikája még jelentősen változni fog. Addig meg a kiváló hangzó eredményre koncentrálunk.