Sir David Attenborough (1926) a világ egyik legismertebb és legnépszerűbb brit természetfilmese az élővilág lenyűgöző gazdagságát akarta megismerni, megmutatni, ám hosszú pályája során akaratlanul is a katasztrofális mértékű rombolás és pusztulás szemtanúja lett. Könyve erről a megdöbbentő és vészterhes változásról szól.

A Bevezető szűk hat oldal, A legnagyobb tévedésünk címet viseli, és a végső reményvesztettség, a földi pokol képeit írja le plasztikusan: a Csernobil közeli Pripjaty maradványait a reaktor robbanása után, egy város ember nélküli jelenét, s egyben a Föld lehetséges, nem túl távoli jövőjét. „Ma mindannyian pripjatyiak vagyunk. Kényelmesen, elégedetten éldegélünk a magunk által magunkra idézett katasztrófa árnyékában.”

Mély levegőt kell venni, hogy tovább lapozhassunk, és eljussunk az Összefoglalásig, amelyben a szerző egy ici-pici reménysugarat azért felvillant. Ám amilyen vékonyka ez a sugár, olyan súlyos a vele járó felelősség, erről szól A legnagyszerűbb lehetőségünk merészen optimista hat és fél oldala, amit a Kislexikon csodálatosan tiszta fogalommagyarázatai, a Köszönetnyilvánítás és a minden tudományos igényt kielégítő, alapos Jegyzetek követnek. Ebből mindenki, a laikus is érti, mi történt, történik körülöttünk, velünk. Itt kell megköszönni az értő magyar fordítást Makovecz Benjáminnak.

A szemtanú beszámolója részben pálya-összegzés: izgalmas előadás arról, hogyan alakult, kristályosodott ki a szerző érdeklődési köre, például micsoda örömöt, mondhatni katarzist érzett, amikor egy kezébe került évmilliós kőzet felszínén feltűnt egy elmeszesedett csigahéj-lenyomat, amit ember akkor láthatott először, és ő lehetett ez az ember. „Kisfiú koromban – akárcsak a legtöbb fiúcska – arról álmodoztam, hogy egyszer majd távoli tájakra utazhatok, ahol megismerhetem a romlatlan természetet, és talán még új, addig ismeretlen állatfajokat is felfedezhetek. Mai fejjel nehéz elhinnem, hogy életem nagy részét pontosan ezzel tölthettem el.”

Pillanatképeket láthatunk Attenborough életéből 1937-től, 11 éves korától, 2020-ig, 94 éves koráig; mintha egy fényképalbumot lapozgatnánk. Beszámoló első kézből lehetőségekről, megvalósításról, a televíziós természetfilmek születéséről, számtalan izgalmas forgatás körülményeiről és tapasztalatairól.

Miközben áttekintést kapunk Attenborough személyes pályájáról, azt is nyomon követhetjük – mert elmagyarázza, érthetően, ahogy már a filmjeiből megszoktuk –, hogyan alakult ki lassan, kis lépésenként bolygónk élővilága az évmilliárdok alatt, és ezzel a lassú, természetes, kiegyensúlyozott, egészségesen és önfenntartóan történő változással ellentétben hova juttatta az emberiség a Földet egyetlen ember élete alatt. Ezt a folyamatot legdrámaibb módon a fejezetek elején megadott három statisztikai adat ragadja meg: a világ népessége, a légköri szén-dioxid és a megmaradt vadon.

„1937. A Föld népessége: 2,3 milliárd. A légkör szén-dioxid-tartalma: 280 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 66%.

2020. A Föld népessége: 7,8 milliárd. A légkör szén-dioxid-tartalma: 415 milliomodrész. Érintetlen területek aránya: 35%.”

A második rész nyomasztó pontossággal rajzolja meg, mi vár ránk, a gyermekeinkre, az unokáinkra, a leszármazottainkra, ha még lesznek 10, 20, 30, 40 év múlva: aszály, éhínség, járványok, tömeges elvándorlás, határok lezárása, háborúk, „megállíthatatlanul folytatódik a hatodik tömeges kihalási esemény”.

Tulajdonképpen itt juthat el az olvasó az azonnali, gyors öngyilkosság gondolatáig, esetleg a gyermekvállalás megtagadásáig; madáchi vízió ez az Úr hangja nélkül. Hacsak. Hacsak nem vesszük tudomásul: bolygónk nem határtalan, hacsak nem vesszük tudomásul: az élővilág összefüggő, egységes szövet, minden kölcsönhatásban áll egymással. Ha ezt képesek vagyunk felfogni, így Attenborough, akkor jöhet a Látomás, a könyv következő része, amelyet a Föld végességének perspektívája határoz meg. Ebben Attenborough a disztópia helyébe utópiát álmodik, egy fenntartható világ vízióját ismerteti, ahol állatok, emberek egyaránt boldogulhatnak. Ennek elemei valószínűleg sokak számára ismerősek: gyors áttérés a megújuló energiára, a talajtisztítás és egyéb pusztító gyakorlatok befejezése, a kényszeres növekedés leállítása, a tengerek és a szárazföld visszavadítása, a szárazföldi és tengeri rezervátumok hatalmas átépítési programjai. Attenborough ugyanakkor világossá teszi azt is, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdések mennyire nem választhatók el az éghajlat-igazságosság kérdéseitől. Hangsúlyozza, hogy elengedhetetlenül szükséges a világ legszegényebbjei életének javítása, valamint erős nemzetközi intézmények létrehozása, és a mindenkori szigorú elszámoltathatóság. 

Az Egy élet a bolygónkon utolsó oldalain Attenborough visszatér Pripjatyba, ahol a csernobili katasztrófa után a vadon visszahódította az egykori várost. Mementó ez: bolygónk már korábban is túlélt katasztrófákat, és ez valószínűleg a jövőben is így lesz, csak az nem biztos, hogy mi, emberek is a túlélők között leszünk.

Attenborough azonban igyekszik pozitív üzenettel zárni a könyvet, a megoldásokra helyezi a hangsúlyt. Az antropocén korszak („javasolt megnevezés a jelen földtörténeti korszakra”) akár ragyogó esély is lehet a továbblépésre, bízik abban, hogy a technológiai haladás és az ökológiai gondolkodás együttese jobb világot teremthet, ahol nem kell feladni az eddig elért vívmányokat, de a pusztulás és pusztítás láncreakcióját meg lehet állítani. Attenborough szavaival a világ visszavadítása, a sokszínűség és biodiverzitás visszaállítása a dolgunk. Gigantikus feladat, de megoldható, hiszen birtokában vagyunk a szükséges tudásnak. Talán csak a kellő elszántság hiányzik. Az idő szorít, reméljük, még nem léptük át a pontot, ahonnan nincs visszaút.