Tavaly nyár óta – a járvány miatt – a filmesek elkezdtek alternatív megoldásokban gondolkodni. Kisebb stáb, kevesebb helyszín, a munkafázisok optimalizálása – ez tűnt a járható útnak. Az egyik úttörő ezen a téren az Eufória alkotója, Sam Levinson volt, aki 2020 júniusában forgatott komolyabb sajtóvisszhang nélkül egy kétszereplős kamaradrámát, a Malcolm és Marie idén februárban debütált a Netflixen. Azt azonban, hogy mi volt Levinson célja ezzel az alkotással, a megtekintés után is homály fedi.

Malcolm (John David Washington) és Marie (Zendaya) a férfi első mozibemutatójáról tér haza. A fiatal filmes a kábítószerfüggőséggel küzdő lányról forgatott, és minden jel arra mutat, hogy hatalmas siker előtt áll. Történik azonban egy apró gikszer: Malcolm a köszönőbeszédében elfelejti megemlíteni a lányt, aki emiatt az egész kapcsolatot kérdőjelezi meg.

A Malcolm és Marie-vel az az alapvető probléma, hogy legalább három film szeretne lenni egyszerre. Három olyan témával, lehetséges műfajjal is eljátszik rögtön az első jelenetekben, melyek közül mind lehetne önálló mozi alapja is, együtt viszont megfelelő arányérzék hiányában kioltják egymást. A legkézenfekvőbb az lenne, ha párkapcsolati drámaként tekintenénk a filmre, már csak azért is, mert a marketing során is olyan filmek kerültek elő referenciaként, mint, mondjuk, a Házassági történet. Meglett volna tehát az alap egy, a Nem félünk a farkastólhoz hasonló, a kapcsolat alapjait megkérdőjelező alkotáshoz, ehhez azonban bántóan üres és közhelyes a Netflix legújabb premiere: Levinson nem tud elég mélyre ásni karakterei jellemében.

Lehetett volna működőképes koncepció, ha a néző csak idővel ismeri meg a szereplőket, és kezdetben nem érti, mi a konfliktusok oka. Azonban a motivációk a film előrehaladtával is tisztázatlanok maradnak, idővel pedig a pár hullámvasutazása is kiszámíthatóvá válik. A két karakter közül talán Marie árnyaltabb valamivel, érthető, hogy a kapcsolatban miért érzi magát háttérbe szorítva, még akkor is, ha erre időnként szélsőséges válaszokat ad. Malcolm jelleméről viszont nem sokat tudunk meg, úgy sem, hogy véleményét sok kérdésben megismerjük. És a színészek is szenvednek a koncepciótlan rendezés miatt, mind John David Washington, mind Zendaya színpadiasabb a szükségesnél, de ez nem elsősorban az ő hibájuk. A film rohan egyik szélsőséges nagyjelenetből a másikba, nincs lehetőség a finomságok érzékeltetésére.

Levinson filmje működhetne az alkotói lét reflexiójaként is, hiszen a két főszereplő közti fő konfliktust az adja, hogy Marie szerint az ő szerepe legalább annyira fontos a filmben, mint Malcolmé, mivel az ő élete szolgáltatta a mű alapját. Amellett, hogy ebben van némi szakmai irigység, a lány színészi karrierje ugyanis zátonyra futott, érdekes (ám már némileg avítt) dilemmákat feszeget Levinson filmje. Meddig terjed az alkotó felelőssége, mit legitimálhat egy alkotás létrejötte? A művésznek joga van felhasználni a környezetét, foglalkoznia kell művének következményeivel? Kitűnő téma, azonban a rendező csupán a felszín kapargatásáig, rég meghaladott álláspontokig jut, és a konzekvenciákat sem vonja le.

A Malcolm és Marie elkezd foglalkozni a sajtó, a kritika felelősségével is. Ismét ötlet, melyre egész alkotások épülhetnének, azonban egyrészt szerkezetileg nagyon szerencsétlenül vannak elhelyezve a vonatkozó jelenetek, másrészt a rendező nem jut tovább kopogóan közhelyes és ellentmondásos mondatoknál. Kifejezetten ironikus, hogy Malcolm filmjét épp azzal támadja az idézett kritika, hogy mindent didaktikusan mutat meg, ahelyett, hogy sugallna, és ez a Malcolm és Marie esetében is óriási probléma. Szájbarágós, redundáns párbeszédek, kiszámítható fordulatok és végletekig feszített dramaturgiai csúcspontok: ezért nem lehet az említett témákról érdemben beszélni.

Mégsem mondhatjuk, hogy a Malcolm és Marie-nek ne lennének erős jelenetei, dicsérhető aspektusai. Rév Marcell operatőri munkája ismét kreatív és letisztult. Remek, ahogy a film eleje és vége ellentétet képez: először a házon kívülről látjuk az eseményeket, mintha a szereplők tudtán kívül megfigyelnénk őket, az utolsó jelenetben pedig már mi vagyunk a házban, hiszen bevonódtunk a pár életébe. Rév kamerája egyébként is izgalmasan követi le az eseményeket (kiegészülve a szintén kitűnő vágással), a forgatókönyvvel ellentétben nem válik didaktikussá, nem használja túlzóan például a kézenfekvőnek tűnő közeliket. A képi világ és a díszletek erőteljes stilizáltsága hozzátesz az alkotás hangulatához, a hatás azonban kettős, mert a realizmus látszata egy pillanatra sem tud megteremtődni. A ritkán előbukkanó zene is működik, sőt néhány kifejezetten erős jelenetben sikerül elkapni a két főhős közti ambivalens viszonyt, talán mind közül a kádnál játszódó szcéna emelhető ki. Kétségtelen, hogy Levinson ezúttal is képes hatni a nézőre, intenzív, a befogadót igénybe vevő élmény a Malcolm és Marie. Kicsit távolabbról szemlélve azonban egyértelművé válik, hogy a káosz ezúttal nem szándékos, hanem hibás alkotói döntések következménye.

Kár ezért a filmért, mert láthatóan volt elképzelés, sőt talán a szükségesnél több is. A Malcolm és Marie az említett utak bármelyikét választhatta volna, azonban ennek híján nem tud több lenni kiegyensúlyozatlan katyvasznál.