Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

JÁTÉK AZ ÓRAMUTATÓKKAL

Grand Hotel Retromadár / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
2021. febr. 1.
Elrepült öt(ven) év: „Retromadár már nem itt lakik” – hangzik el többször a mondat a marosvásárhelyi társulat új bemutatójában. Szerencsére ezúttal nem (sem) mondanak igazat a szereplők. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának vezetésétől évadról évadra carte blanche-t kapó Radu Afrim talán leghangosabb itteni sikerének, a 2016-os Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltnak zuhan című előadásnak a továbbírása mellett döntött az új évadban. A(z előzőnél könnyebben megjegyezhető) címből és az előzetes híradások felületes megismeréséből valami olyasmire tippeltem, hogy a remake-ben majd valamikor a rendszerváltás után térünk vissza az egykori panelházba, azaz a címbéli blokkba, hogy megtudjuk, hogyan érte az itt élőket a fordulat. Láttunk már olyat, hogy a szovjet laktanyát luxuslakóparkká építették át, miért ne lehetne a blokkból sokcsillagos szálloda?
 
Az első Retromadárban érzéki részletességgel ábrázolt hetvenes évek, azaz a Ceausescu-éra kőkemény része ott és akkor szemlélve nyilván végetérhetetlennek tűnt. Másképp: mindarról, ami ’89 végén megtörtént, álmodni se merhetett senki a szereplők közül. És bár alighanem a kilencvenes évek fokozatos, össz-kelet-európai nagy kiábrándulása is megérne egy színpadi misét (talán a harmadik részben?), Afrim nem ezt választja. Történetét – sok idézőjel kell a szó köré – egyértelműen a mába transzponálja, de tényleg: a portás igaz, hogy csak másodpercekig, de maszkot hord, a játékidőbe pedig még egy-két további, nagyon mai utalás is belefér, de persze nem ez a lényeg. 
 
László Csaba és Ördög Miklós Levente az előadásban
László Csaba és Ördög Miklós Levente az előadásban
Majdnem ötven évvel később érkezünk a Grand Hotel Retromadár tövébe a múltkor még kislány, most már nagyon is felnőtt Mioara és gurulós bőröndje társaságában. A lányt akkor is, most is Sebesi Borbála játssza, akivel az upgrade-elt, szűk szobában most felnőtt, írónővé lett énje, B. Fülöp Erzsébet beszélget. A két előadás egymás közti viszonyát (erről lesz még szó) szép gondolatritmusok szervezik: B. Fülöp az első részben a szintén gyermek és felnőtt alakban is megjelenő Robika anyját, Aurorát játszotta. Az első rész eseményeit beindító, saját szemüvegén keresztül megmutató felnőtt Robika aztán gyorsan változott át a blokkot élő-lélegző térfigyelő kameraként felügyelő Paraschiva mamává: mindkettejüket az a László Csaba játszotta, aki a második etapban a Grand Hotel tulajdonosnőjét, Szilveszter Zitát alakítja. Semmi baj, ha az olvasó már most elveszítette a fonalat: hogy az afrimi nyílt színi káosz és felfordulás nagyon is jól szervezett, az ilyen átjárók megnyílásakor lesz egyértelmű.
 
Irina Moscu emlékezetes blokkdíszlete komoly ráncfelvarráson esett át a rendszerváltást követő évtizedekben: jelentéses azonban, hogy az épület váza, ezáltal pedig lényege (szellemisége, esszenciája, stb.) érintetlen maradt. Az egykor egyenfehér cellák most jóval szellősebben töltik ki a teret, de a legfeltűnőbb változás, hogy mindegyik más színű, mintás tapétát kapott; mintha tematikus szobák lennének – ahogy a kedves vendég kívánja. A középső frontálon a klasszik erkélyrácsokat láthatatlan plexifal foglalta el, de az eddig láthatatlan lépcsőház is helyszín lesz. A térszervezés a jelenetezésre közvetlenül kihat: a szűk szoba-konyhából folyton a ház elé kívánkozott az egész lakósereg, most meg inkább magára csukja mindenki az ajtót. A homlokzat részleges felszámolásával a teret hátul záró fóliára vetülnek az eddig elöl látott képek: míg az első részben a vetítés nagyban hozzájárult az előadást átható szürrealisztikus hangulathoz, most inkább szelíden támogatja az atmoszférát.
 
Jelenetkép
Jelenetkép 
Ami természetesen most is a leginkább lényegi összetevő. Az első részről szóló, nem éppen lelkes kritikámban morcosan tettem szóvá, hogy az elérni kívánt flow élményét nem jótékonyan szakította meg a szünet: ezúttal megkapom, amire vágytam, és bár meglep, de ezt a szünet nélküli két és fél órás menetet jobban is viselem. Hihetjük azt az elején, hogy a Belgiumból haza-, egyben a múltba ruccanó írónő témakeresése, küzdelme az írással lesz a vezérszólam, de nem (egészen) ez történik. Afrim szinte szemérmesen bújtatja el és fedi fel időről időre ezt a szálat, hogy azért a fináléhoz közeledve rádöbbentse nézőjét arra, hogy semmi sem az, aminek látszik. Hogy a szorgosan jegyzetelő és figyelő Mioara azt írja-e le, amit a különös hotel lakóival ismerkedve tapasztal, vagy inkább azt látjuk megelevenedni, amit ő leírt, sokáig kérdés marad: a zárlatban a regényíró színe elé járuló alanyok a gyakorló terapeutának adnak számot gondolataikról.
 
Merthogy terápia is ez a túl színes, túl hangos, túlbeszélt közeg, az egészen biztos, de a túl itt inkább elismerés, semmint kritika. Összbenyomásom, hogy a 2020-ban élő figurák magányosabbak, sérülékenyebbek, kiszolgáltatottabbak, mint ötven évvel ezelőtti alakmásaik. Az első részt emlékezetessé tevő nagy tuttik itt többnyire elmaradnak – a szállóvendégek reggeliztetése inkább one (wo)man show-vá válik László Csaba határozott elővezetésében –, helyüket egy- vagy kétszemélyes, melankolikus szólók veszik át. (Joggal intik többen a díszhelyen ülő zongoristát /Boros Csaba/, hogy vidámabb melódiákat játsszon végre.) 
 
Berekméri Katalin
Berekméri Katalin 
Kortárs freakshow nézői leszünk: a leghangosabb és legfárasztóbb a bizarr revüben a már említett tulajnő, Zita, aki férjével, Aladárral együtt (Galló Ernő) enyhén remegő kézzel kormányozza a különös műintézményt. De hát könyvlapra kívánkozik a sorsa a bájait videócseten közszemlére tevő Amaryllnek is (a tűsarkúba, neccharisnyába és egy egész széria parókába bújtatott Varga Balázs alakítja), a swingerklub-függő szülők lomha észjárású gyerekének, Vilmosnak (Bartha László Zsolt) a sorsa is. Ahogy mindenek előtt az első rész nagy túlélőjének, Zágoni Teréznek is: a mészáros férjével együtt az előző rendszert is eltemető asszonyt Berekméri Katalin formálja meg, mint az első részben, de még hogy! Ősöreg, szaggatott beszédű öregasszonyának fő referenciapontjai továbbra is Sue Ellen a Dallasból meg persze „la Lollobrigida”. Nevetünk rajta, persze, de hát az egykori mészárszék helyére épített Lidl elé a szemetét naponta kiöntő asszony alakja egy kor szimbólumává növekszik. 
 
Egy ilyen típusú vállalkozásban szükségszerűen vannak halványabb vonalakkal felskiccelt figurák – a(z ál)táncdalénekes Juhász-testvérpár mintha csak az előadás második felét uraló partikészülődés miatt keveredett volna ide, de a közepesen nimfomán szobalánynak is lehetnek még el nem mesélt történetei –, ám a teljes leltárhoz mégis szükség van rájuk is. Az ösztönös testi működések, azon belül is főleg a szexualitás többnyire nem konvencionális emlegetése és működtetése újabb kapocs a didergő lelkek között: forszírozott egymásba gabalyodásaik a magányt kívánják oldani. De hogy is lehetne mindezt valóban megtenni egy olyan helyen, ahol a miniuniverzumokat egymástól elválasztó falak között folyamatosan kísértetek bolyonganak? 
 
Igen, a múlt kísértetei ők, egy fel nem dolgozott, ki nem beszélt, mert még mindig tartó, már megint elkezdődött történelem alakjai; olyasvalakik, akik annak idején arra számítottak, hogy ha ennek az egésznek egyszer vége lesz, akkor végre úgy fognak élni, ahogy azt a nyugati filmekben lehetett látni. Harminc évvel a rendszerváltozás után azonban már nem marad hely az illúzióknak: Zágoni Teréz csodálatos átváltozására csak a mi végtelen teherbírású fantáziánkban kerülhet sor.  
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek