Kamarazenei fesztiváljuk (Fesztivál Akadémia Budapest, FAB) magyarországi holdudvarából ugyanis a vírus által is megingathatatlan, stabil együttest formáltak FAB Ensemble néven. Az együttes a tervek szerint a Zeneakadémia által megrendezett online koncertek formájában viszi tovább a lángot egészen addig, ameddig szükséges. A FAB Ensemble közzétett fotóin látható továbbá a tömör, pontos és érdekes élő műismertetésekkel szolgáló Fazekas Gergely zenetörténész is, akit eszerint amolyan tiszteletbeli FAB-tagnak tekintenek.
 Horti Lilla |
A január 10-i első FAB-hangverseny műsorán az előző századforduló táján (előtte vagy utána) keletkezett művek hangzottak el – legalábbis a koncert szünetében Molnár Piroskával zenéről és irodalomról beszélgető Batta András professzor szerint. Ez persze nem teljesen volt így, hiszen Jean-Marie Leclair, akinek egyik hegedűduóra írt szonátája a koncert második félidejét megnyitotta, még a megelőző századfordulót sem érte meg. A továbbiakra viszont érvényes volt a battai tétel: a hangverseny első felében Brahms op. 91-es Brácsadalai hangzottak fel, ezt Ravel a-moll triója követte, míg a második részt – a Leclair-szonátát követően – Enescu ifjúkori vonósoktettje zárta le.
A hangverseny így hát két bámulatos remekművel kezdődött, majd egy briliáns barokk szonátával és egy tizenéves ifjú kirobbanó tehetségét bizonyító, hallatlanul érett kompozícióval zárult. Csupa rendkívül izgalmas, ha nem is egyformán korszakalkotó darab. Az előadásról viszont nem mondhatunk mást, mint hogy a legcsekélyebb megingást sem ismerő, revelatív zenélésnek lehettünk tanúi az egész est folyamán. Az első három darab előadói, a művek jellegéből következően, szólóművészként is értékelhetők voltak. A Brahms-dalok énekes szólistája Horti Lilla volt, mélyhegedűn Makszim Riszanov, zongorán Fejérvári Zoltán játszott. Horti Lilláról feltűnése pillanatától világos volt, hogy született, kivételes tehetségű dalénekesnő. Művészete az azóta eltelt időben méginkább elmélyült. Amellett, hogy hatalmas vivőerejű hangját ma már rendkívüli érzékenységgel és biztonsággal kezeli, s a leglágyabb árnyalatokat is képes kihozni belőle, egy ilyen műben, mint a Brahms-brácsadalok, előadó-egyéniségének költői adottságai is világosan kibontakozhattak – és rendkívülinek bizonyultak. Riszanov gyönyörű hangja és vonalvezetése ugyancsak ideálisnak bizonyult az álmodozás, vágyakozás és rezignáció brahmsi hangjainak felidézésére. Fejérvári pedig, ahogy tőle megszoktuk, olyan módon tudta egyesíteni a költői kifejezésnek és a zenélés rendjének és világosságának szempontjait, hogy óhatatlanul is az előadás oszlopává, fő összetartó erejévé vált, anélkül, hogy bármi módon az előtérbe próbált volna nyomulni.
Az este talán legnagyszabásúbb élményét viszont a Ravel-trió jelentette Kelemen Barnabás (hegedű), Várdai István (cselló) és Fejérvári Zoltán előadásban. Ahogy távolodunk tőle időben, Ravel fokozatosan egyre közelebb kerül tudatukban a legnagyobbakhoz. Így egy mai Ravel-interpretáció értékét az is méri, hogy az előadók mennyire értik meg és teszik nyilvánvalóvá a szerző zsenialitását; a trió pedig egyike a legzseniálisabb Ravel-daraboknak. A mű elemzésébe és technikai részletekbe itt bele nem menve: érzésem szerint a mostani előadás azért volt kongeniális, mert nagyszerűen mutatta meg a nüanszok bódító gazdagságát; mert át tudta adni a hol eksztatikus, hol tündéri vagy misztikus zene látomásos erejét; és végül, mert érzékeltetni tudta a kompozíció bámulatos ökonómiáját, karcolhatatlan rendjét. Grandiózus és egyben bensőséges és szívhezszóló előadás részesei voltunk.
 Fejérvári Zoltán |
Kokas Katalin és Kelemen Barnabás lemezre is vette, koncerten is ismételten játszotta Leclair duószonátáit, az egész barokk kéthegedűs irodalom e gyöngyszemeit. Az F-dúr szonátát már csak ezért is teljességgel magával ragadóan, tökéletesen összehangolt-összecsiszolt módon, a mű – „késeisége” ellenére – fiatalos frissességét mindenben megőrizve, és humorral, szellemességgel tetézve szólaltatták meg.
Enescu 1900-ban komponált C-dúr vonósoktettjét Kokas Katalin, Pusker Júlia, Langer Ágnes és Homoki – újabban Homoky? – Gábor adta elő hegedűn, továbbá Makszim Riszanov és Kelemen Barnabás brácsán és Várdai István és Kokas Dóra csellón. (Kis helyesbítés a műsorismertetéshez: a szerző nevét románul dzsordzse eneszkunak, franciásan zsorzs eneszkónak – Georges Enesco – ejtik; a Fazekas által máskor is használt „zsorzs eneszku” ejtés tehát a két nyelv összekavarása.) Ha a hangverseny többi műsorszáma esetében a nagyszerű egyéni teljesítmények voltak a legszembeszökőbbek, akkor ebben a különlegesen sűrű szövésű, úgyszólván zenekari hatásokra alapozó, késő romantikus és egyben fiatalosan mindent akaró, burjánzóan gazdag zenének az előadását csakis az egész hangzás, az egész, csaknem háromnegyedórás darab megformálásának, az érdeklődés fenntartásának a szemszögéből érzékelhetjük és értékelhetjük. Mivel pedig a nyolc előadó szinte egytől egyig kitűnő szólista vagy éppenséggel kiemelkedő, jelentős művész, és mivel továbbá kivétel nélkül hatalmas, túlnyomórészt egymás partnereként megszerzett kamarazenészi praxis birtokában vannak, azt várhattuk, hogy az összteljesítmény is kitűnő lesz. Nos, ebben a várakozásunkban a legkevésbé sem csalódtunk. Ugyan viszonylag kevés szólisztikus bravúrt hallhattunk, ezzel szemben – ahogyan már a Ravel-trió előadóiról is elmondhattuk – a ragyogó mesterségbeli tudással és hatalmas ambícióval megírt oktett mindvégig olyan differenciáltan és érzékenyen, a kifejezés olyan széles skáláján szólalt meg, ami esélyt sem adott arra, hogy terjedelmesnek érezzük. Hangsúlyozni szeretném végül, hogy a kamara-ensemble primáriusaként Kokas Katalin is igen precízen és szuggesztíven vezetett – semmiképpen sem „másodhegedűsként”.