A rajongás tárgya lehet egy Bellininek tulajdonított Krisztus-arc (Christo morto), egy tökéletes Rubljov utánzat (Gyilkos születik), a tökéletesség mintájaként nyilvántartott milói Vénusz (Hova nézel), vagy egy, az arabok által épített titokzatos erődítmény, a granadai Alhambra (Távoli felhatalmazás). Leginkább azonban a távol-keleti, pontosabban a japán művészet különös csodái, egy Buddha-szobor, nó-maszk vagy egy shinto-szentély kelti fel az író mérhetetlen elragadtatását.
Ez a fajta áhítat egyébként is Távol-Keleten honos, elég, ha néhány hasonló japán művet említünk. Akutagava Őszi hegyoldal című elbeszélésében, Mishima Aranytemplom, Kavabata A tó című regényében is a régebbi korok művei, a hagyomány iránti mérhetetlen elragadtatás az írásművek tárgya. Ha konkrét alkotás áll az elbeszélés középpontjában, akkor kerek egész történetet is kapunk a mű keletkezéséről, értelmezés-történetéről, esetleg arról is, hogy milyen nehézségek merültek fel a szerzőség-hitelesség megállapításánál. Krasznahorkai László bőven merít a szakirodalomból, tájékozottsága, anyagismerete lenyűgöző.
Máskor a mesterségről szólnak ezek az elbeszélések. Egy nó-maszk készítő japán szobrászról, aki maga igen keveset képes mondani a maszkok jelentőségéről, igazából a mozdulataiban, egész lényében benne rejtőzik az a tudás, amit a kellék elkészítésekor használ (Hajnalban kel). Másik novellájában egy shinto-szentély húszévenkénti újjáépítésének munkafázisait ábrázolja (Az isei szentély…). Az erdőben már maga a fák kivágása a szertartás része. Könyvekben rögzítették a több mint ezer éves hagyományt, a fejszecsapások technikáját. Az ácsok művészetté és tudománnyá érlelődött munkálkodása nem csak a szépséget magát őrzi, hanem a hozzá vezető utat is: „a shinto egyház teljesen érdektelen és elszomorító állapotba került, viszont lehet, hogy a shinto mégis ott van valahol, belerejtve a hétköznap láthatatlan világába.” (381.) Az olvasónak olyan érzése van, mintha ez a fajta elmélyülés, a művek által szinte terrorizált írói világ kevés közöset rejtene a saját tapasztalataival.
Krasznahorkai keresett magának egy meglehetősen távoli világot, egy mesterségesen, a maga műviségében idegen tematikát, ahol hosszasan időzvén, kiszakadhat a megszokottból, az általa már üresnek gondoltból, és kiélheti végtelen nagyra duzzadt rajongását. Ez a révület azonban tartósan tetszhalott, emberidegen, és nem is egészen őszinte. Hisz nagyjából állandóan az esztétikailag túlhevült elbeszélő érzés-állapotait ábrázolja, magát a szakadatlan csodálatot, megfeledkezve róla, hogy mi, olvasók nem láthatjuk e műveket, ki vagyunk zárva a megrendültség eme világából. Mintha a gyászolók túlságosan heves zokogásából kellene következtetnünk arra, hogy milyen ember is volt az elhunyt, s milyen szálak fűzhették a túlélőkhöz.
Egészen más lesz az elbeszélés hangulata és értelme, mihelyt emberi viszonyok is beszüremlenek, megjelenik a humor és az irónia ezekben az elbeszélésekben. A Magánszenvedélyben egy építész-zeneértő, barokk-rajongó tart előadást egy falusi művelődési házban. A hallgatóság, nyolc véletlenül betévedt személy (mi, a könyv olvasói) dermedten hallgatja a barokk zenét a világ művészetének csúcsára állító dilettáns sziporkáit, ahol „Wagner nevezetű birodalmi bűnözőről” esik szó, „s hogy a barokk a halál művészete, hogy meg kell halni, (…) mert akkor kellett volna befejeznünk, a csúcsponton.” (339.) Itt aztán eszünkbe juthat T. Bernhard Wittgenstein unokaöccsének Paulja, az operabolond, aki a Traunseen, úszó színpadon akar operát rendezni a világ legnagyobbjainak főszereplésével. Klemperer halála után bőszen mondogatja: „Böhmmel macskazene lesz a Die Frau ohne Schatten.” Úgy érezzük Krasznahorkai terjedelmes kötetének olvasásakor, hogy emberi viszonyulások ábrázolása nélkül súlyozott ólomszövet ez az irodalom. A bámulókat bámulni sokáig annyit tesz, mint lemondani megértésük optimális lehetőségéről.
Mint öreg mestere mondta a fiatal nó-színésznek: „néha a magasabb dimenziók létét épp a magasabb dimenziók takarják el.” (229.) E könyvre nézve mindenképpen helytálló ez a megállapítás.
Vö. Szegő János: Mondat a határon
valuska: Megteremteni a pusztulást
Dunajcsik Mátyás: Szomorú himnusz a kultúrához
Keserű József: A dolgokban lakó Isten
Keresztesi József: Szép csapda
Bazsányi Sándor: Mély fájdalom a mélyben