Végre valaki a farkasembereket is rehabilitálta! – sóhajthatunk fel a szupergonoszokkal szimpatizáló CGI-mesék után, amelyek Superman ősellenségét (Megaagy), de még a gonosz tudósokat (Gru) és boszorkákat (Demóna) is félreértett antihősként mentették fel a közutálat alól. Tomm Moore és a látványtervezőből társrendezővé előlépett gyerekkori jó barátja, Ross Stewart az ír történelemből és a kelta mitológiából bányászott elő annyi empátiát, amellyel az alattomos ragadozónak tartott farkasok még mindig veszélyes, de csupán a területüket védő kutyafalkává szelídültek. 

 

Lelki társaik, az általában a bűnös ösztönvilágot képviselő farkasemberek pedig ún. wolfwalkerekké, akik ha ébren vannak, emberek, ha alszanak, farkasok, s afféle légies avatárként hagyhatják el a testüket, hogy meggyőzzék az arra fogékony puritánokat Oliver Cromwell Angliájában, hogy csak a természettel harmóniában élve lehet igazán szabad s halhatatlan az ember.

 

1650-ben járunk, Kilkennyben, a híres vörös sörnek, Tomm Moore 349 évvel később alapított animációs stúdiójának, valamint azoknak a kelta legendáknak a hazájában, amelyek Osraige farkasairól szólnak. A középkori ír királyságban a férfiassággal, a harcosok erejével azonosították a farkasokat, akik a szóbeszéd szerint segítettek a bajba jutott embereken; ugyanakkor külön erre a célra tenyésztett farkaskutyákkal vadásztak is rájuk, hiszen veszélyt jelentettek a háziállatokra. Ám miután Cromwell leigázta Írországot, a farkasok az ír szabadság jelképeivé váltak: az angol hadvezér kipusztította az országból az állatfajt – angol katonáknak kínált ír földet farkasirtásért cserébe –, s ebben sokan az írek erőszakos pacifikálásának szimbólumát látták.

 

A Wolfwalkers is egy Kilkennybe szakadt angol családot követ, amelyben az Apa (angol hangja: Sean Bean) azt a feladatot kapja, hogy ölje meg a környéken garázdálkodó farkasokat. Ebben tehetséges íjásznak bizonyuló lánya, Robyn is szívesen segítene, de a szigorú puritán rend szerint neki nem a városfalon kívül és pláne nem vadászként, hanem a konyhán van a helye, padlósuvickolóként. Robyn persze bármennyire picurka is, tőről metszett feminista hősnő, aki kiszabadul az erdőbe, s ott hamar összebarátkozik Mebhbel, a tőről metszett Maugli-hősnővel, aki farkasemberként egészen más perspektívákat nyit meg számára. Innentől pedig azt látjuk, amit Tomm Moore korábbi rajzfilmjeiben is, csak áramvonalasabb kiadásban: alakváltó varázslények és dacos gyerekhősök traumákat oldó, környezetet védő, s mind-mind nagyobb empátiára sarkalló kalandjait.

 

Moore a kézműves animáció mestere, akinek eddigi két filmjéből kettőt jelöltek Oscarra, s erre a harmadiknak is minden esélye megvan. Moore – és a Cartoon Saloon – az ír-kelta folklórból merített történeteivel és a mai napig kézzel rajzolt, hangsúlyosan kétdimenziós animációs stílusával izgalmas alternatíváját kínálja a Hollywoodot el- és leuraló számítógépes animációnak. Nem jobb vagy rosszabb, de mégis valahogy emberibb ez a stílus, és a CGI-dömpinghez képest (vagy talán éppen amiatt) mindig újat tud mutatni. A könyvírás varázserejéről szóló Kells titkában, amelyben egy apátságban éldegélő árva fiú írás- és rajztudása segítségével veri vissza a sötétség (a vikingek, plusz Crom Cruach) támadását, a középkori kódexillusztrációk és a festett üvegablakok hagyománya kelt életre s teremtett ámulatba ejtő mesevilágot.

 

Hogy aztán a Moore személyes traumájából született A tenger dala mindjárt be is tetőzze az életművet, és semmihez se fogható szépséggel mutassa fel a gyász egyik alapigazságát, miszerint csak abba a fájdalomba halunk bele, amiről nem tudunk beszélni. Az emberek és varázslények negatív érzéseit elszívó és így őket kővé dermesztő bagolyboszorkányról, Macháról, az édesanyja halálát a kishúgán megbosszuló nagyfiúról, meg ezt az egész tragédiát alvajáróként átvészelő apáról szóló mesében épp az volt a briliáns, hogy senki se volt benne csak jó és csupa rossz, hanem a feldolgozhatatlan haláleset miatt viselkedett csúnyán, önzőn vagy furán. Na meg azért is, mert Moore lenyűgözően kopírozta egymásra a hétköznapit és a varázsvilágot, amivel azt sugallta, a kettő nem is választható szét élesen, s ez így van rendjén, hiszen a mesék – az emberi tulajdonsággal felruházott állatok, növények – arra nevelik az embert, hogy békében éljen a természettel és önmagával is.

 

Innen nézve egy fokkal kevésbé komplex és jóval kiábrándultabb film a Wolfwalkers, amelyben már tényleg jók vannak és rosszak – meg a kettő közt őrlődő, félelmükben hibázó szülők, akik a külvilágtól féltik és ezért börtönzik be akaratlanul is gyermeküket. A mainstream fogalmazásmód felé nyitó Moore ezúttal sarkosabbra rajzolta a jellemeket, aminek következtében két, kibékíthetetlen világ csap össze, a rigid, puritán erkölcs és a farkasok képviselte szabadság. Nem csoda, ha a végén arra jutnak, nem létezhet egymás mellett a kettő, és a boldogság csak a kivonulással érhető el: ha szabadon akarunk élni, varázslatba kell menekülnünk. (Van, aki politikai felhangot is kihall a filmből, s a Régensként emlegetett, erdőirtó Cromwell alakjában Bolsonarót fedezi fel, de a Wolfwalkers jóval univerzálisabb ennél: a természet tiszteletéről és a szabályszegéshez szükséges bátorságról mesél.)

 

Lehet, hogy ez a kétpólusú világ érzelmileg nem olyan komplex, mint A tenger dala gyászmesefilmje volt, ugyanakkor nem is előnyök nélkül való. Például feszültebb történetmesélésre ad lehetőséget, amely hollywoodiasan izgalmas helyzetekkel, kiszámítható, mégis magával ragadó fordulatokkal dolgozik. És az animáció terén is hálás, mert az ellenséges világok sok-sok magaslabdát dobnak fel az animátoroknak, hogy beszédes kontrasztokat alkossanak. Hogy a Robyn életlehetőségeit megfojtó várost kilapított, sík dimenziókban, klausztrofóbiásan szűkösre és szögletesre rajzolják, az erdőt görbe vonalakban, szabadon kanyargó, gömbölyded formákkal telítsék, az „orrukkal látó” farkasok szuperszaglását pedig Donnie Darkó-san kanyargó-foszforeszkáló szagvonalakkal jelenítsék meg. Ha a sztorin a Mijazaki-klasszikus A vadon hercegnőjének, úgy a szénnel rajzolt farkas-perspektíván a Kaguya hercegnő történetének lazavonalas, kézirajzos stílusának hatása érződik – a helyi folklórra és hitvilágra való nyitottság és a bravúros 2D-animáció mellett már csak ezért sem túlzás Moore-t a Ghibli stúdió szellemi örökösének tekinteni.

 

Kétségtelen, hogy a hat éven át készült, a tölgyfaerdők narancssárga és az ősz fakóbarna színeiben pompázó Wolfwalkers külcsínében a kortárs animáció egyik csúcsalkotása, amely a fősodorhoz közelibb történetével még több emberhez juttathatja el Moore-ék művészetét. Erre minden lehetőség adott, hiszen a film a járványtól függetlenül az Apple TV+-on látható – Moore évek óta a streamingben látja a Disney egyeduralma alatt háttérbe szoruló független animáció jövőjét –, igaz, szinkron helyett egyelőre csak magyar felirattal. Az alkotóknak ezzel kapcsolatban pedig egyetlen kérésük van csupán: okostelefon helyett a tévé képernyőjével tiszteljük meg szemkápráztatóan szép filmjüket.