Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÍTOSZROMBOLÓK

Interferenciák 2020
2021. jan. 11.
A novemberben online megrendezett kolozsvári színházi megafesztivál, az Interferenciák zavarba ejtően széles kínálatából három olyan előadást választottam, amely az ismerőset más nézőpontból vizsgálta. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Nem írok hosszan arról, mivel jár és mivel nem az online előadásnézés, mert mindjárt egy éve erről szól (majdnem) minden színházi berkekben. Azóta megtanultuk, hogy a színház nem csak a jelen művészete, de a legsérülékenyebb művészeti ágak egyike is. Jöhet a HD meg amit akartok, a lényeg úgyis elvész. Tavasszal sokan bíztunk abban, hogy az amúgy gyorsan reagáló színház erre a helyzetre is előáll használható receptekkel. Múltak a hónapok, és kiderült, hogy alig-alig születtek meg az áhított új formák. Sebaj, ahogy elnézem, idő még mindig lesz ezen gondolkodni, most egy másik aspektust emelnék ki. 
 
A színházi szcéna túlpörgetett motorjait jó ideje a nagy fesztiválok jelentik Európa-szerte, amik formatervezett előadások elosztóközpontjaként és elit piactérként működtek. A fesztiválbizniszt a vírus lenullázta, és így különösen feltűnővé vált, hogy míg az előadóművészek egy része legalább megvívta a maga küzdelmét az online formával, addig a nagy fesztiválok tekintélyes hányada tanácstalanul széttárt kézzel egyszerűen törölte a 2020-as kiadását, jelezve, hogy átmeneti üzemzavarról van szó. Miközben lassan felkészül a 2021-es fesztiválszezon is, annyi máris látszik, hogy a kis, független programsorozatok itt is nyerésre állnak innovatív és invenciózus keresgélésükkel. Igaz, se az infrastruktúrájuk, se a büdzséjük nem mérhető a kontinens több évtizede virágzó és/vagy vegetáló nagy öregjeiéhez: az utóbbiaknak lehet, hogy érdemes volna a kistesókhoz fordulni ötletekért? 
 
Paso Doble. Fotók: Agusti Torres
Paso Doble. Fotók: Agusti Torres
A kolozsvári Interferenciák bő évtizede viszonyítási pont a régióban. Könnyen kicsúszott ez a mondat a klaviatúrámból; eszembe jutottak fontos, nagy élményeim innen, meg hát számos olyan, amit értetlenül vagy dühösen néztem, azon gondolkodva, vajon kinek a kije rendezte, játssza, írta… Persze, minden fesztivál dolgozik bizonyos nagyságú kálóval, a kérdés mindig az arány. Nem akarok mérleget vonni az Interferenciák kapcsán, mindenesetre az a kijelentés talán megállja a helyét, hogy a sok-sok éve bevált nevek, igazi sztárok mellé Tompa Gábor színháza a saját előadásai amolyan miniévadjával csatlakozik, és emellett még a kalandvágyó kritikus örömére vagy bánatára feltűnnek egyéb, kisebb csapatok munkái is. 
 
2020-ban sokáig a levegőben lógott, hogy a soron következő Interferenciák élőben megrendezhető-e, de végül a szervezők az online jelenlét mellett döntöttek. Alighanem helyesen, ráadásul hatékonyan kommunikálták azt is, mivel turbózzák fel az önmagában nem túl változatos metódust, miszerint adott időpontban online megjelennek bizonyos előadásfelvételek. Tizenegy nap alatt közel három tucat előadás pörgött le a fesztivál felületein, köztük nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatok rajzolódtak ki: visszatérő motívumok, szerzők, darabok, rendezők, módszerek, valahogy úgy, mintha élőben. Én is úgy válogattam, ahogy amúgy tettem volna: három olyan alkotót választottam, akikben ritkán csalódom.
 
Nagy József ’Szkipe’ és Miquel Barceló 2006-ban, Avignonban filmre vett duója, a Paso Doble alighanem az egyik legjobb dolog, ami az online színházra kárhoztatott nézővel valaha is történni fog. Kell ehhez persze az operatőr Bruno Delbonnel, aki előszeretettel mutatja a nézőtérről nyilvánvalóan láthatatlant is, a felvétel mégsem olyan típusú táncfilm, amire azt mondanánk csípőből, hogy az előadás „nyomán” született; lenyűgöz az a szigor és következetesség, amivel a rendező igyekszik rögzíteni a legapróbb gesztusokat, változásokat, átalakulásokat, márpedig itt abból végtelen számú van.
 
Paso Doble
Paso Doble
Agyagból van a fal és agyagból van a padló is, amit ez a két makacs, fekete öltönyös, fekete bőrcipős, rövidke ideig makulátlan eleganciájú földműves gigantikus térplasztikává változtat. Közben mellesleg világo(ka)t teremtenek a puszta kezükkel: evezőszerű lapáttal sértik fel a talajt, miniatűr menhireket pottyantva a földre, vagy épp az előbb még lélegző-pulzáló falra kenve-ragasztva a fölösleget. Megrendítő, mert világosan átérezhető a fizikai küzdelem az elemekkel: az anyag ellenállását a változtatni akaró emberi akarat gyűri le, legalábbis ideig-óráig. És közben a testvéristenségek néven nevezhető és soha meg nem született élőlényeket formálnak, bőrükbe bújnak, próbára teszik életerejüket. A két játszó viszonya a matériához felkavaróan erotikus: nem csupán megérintik, de megragadják, elcsábítják, leigázzák, hogy aztán végképp megadják magukat előtte. 
 
Két dolgot leszögezek ezzel az előadással kapcsolatban: egyrészt, hogy kizárt, hogy csak egyszer nézze meg az ember, másrészt pedig, hogy a Paso Doble minden nézéskor más oldalát mutatja. Engem elsőre a szemem előtt születő és értelmezett mitikus világ varázsolt el, másodszor a két demiurgosz szellemes-gyilkos csatája a túlélésért, a kettejük közötti pajkos dominanciaharc, amit a hangosan cuppogó agyagfal rekeszt be végleg. 
 
Biztosan volt, aki csalódott, hogy a kurrens európai színház piacvezető márkanevétől, Milo Rautól nem a nagyszabású, többéves projektje részeként bemutatott Oresztész Moszulban felvétele, hanem az előadás készítéséről szóló dokumentumfilm került be az Interferenciák programjába. Pedig Daniel Demoustier bő órás filmje is igen tanulságos, még ha abban nem is vagyok teljesen biztos, hogy az eredeti előadást nem ismerők számára is minden pontján jól követhető és érthető. (Gyorsan hozzáteszem, hogy az előadást nem csak ez a werkfilm kíséri és értelmezi, hanem egy százoldalas, kézbeillő, a produkciót gondozó NT Gent által publikált kiadvány is, amely precíz színházi és filozófiai kontextusba helyezi az előadást. Nem, nem kezdek el azon nyavalyogni, hogy nálunk ehhez képest hol tartanak a színházak.)
 
Orestes in Mosul - Making of. Fotó: Stefan Bläske
Orestes in Mosul – Making of. Fotó: Stefan Bläske
A Rau és csapata működését szabályozó genti manifesztum kilencedik pontjával kezdődik a film: „Évadonként legalább egy produkciót egy kulturális infrastruktúra nélküli háborús vagy válságövezetben kell próbálni vagy előadni.” És ez az, amit látunk: az Aiszkhülosz Oreszteiáját újramesélő Rau tíznapos workshopra vitte európai színészeit az iraki Moszulba, hogy helyi színészekkel, zenészekkel ismerkedve és velük közösen készítsék el tájakat, korokat, témákat összeszikráztató feldolgozásukat, ami nem mellesleg az utóbbi másfél év nagy fesztiválkedvence volt kontinens-szerte. Van ebben rizikó, nem kevés: a fehér ember rácsodálkozása az Európán kívüli világra a werkfilmen is tetten érhető.
 
Nincs titok: Rau és csapata korán tisztázza, hogy a bosszúról és vérontásról szóló görög trilógia szerintük simán ráolvasható az ISIS (és elődei) által kitartóan pusztított városra és lemészárolt lakosaira. És a kérdésük is az egyik leglényegesebb: vajon van-e, lehet-e megbocsátás? Akármennyire giccses és didaktikus a vég – erre Raunak hajlama van jelentős színházi edukátorként –, vagyis a bírósági ülés, ahol a kórusnak döntenie kell a béke vagy a bosszú felől, az Athénét játszó, végtelen nyugalmat árasztó Khitam Idris a dokumentumfilm emlékezetes alakja lesz. Kiderül, családját az elmúlt években elveszítette, ő pedig naponta jár olyan táborokba tanítani, ahol ISIS-terroristák gyerekei és feleségei élnek. Van bocsánat.
 
Wozzeck. Fotó: Ruth Walz
Wozzeck. Fotó: Ruth Walz. A képek forrása: Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál
A dél-afrikai William Kentridge saját színházi mitológiát épített az elmúlt évtizedek alatt. Büchner töredékes remeke, a Woyzeck jó ideje foglalkoztatja az összművész rendező-képzőművészt: mi a Trafóban az 1992-es, legendás Woyzeck on the Highveldre csodálkozhattunk rá pár éve, az Interferenciák a 2017-ben Salzburgban bemutatott, rá két évre rögzített Alban Berg-operát, a Wozzecket választotta programjába. Csodás Sabine Theunissen bonyolult díszlete, ami a maga teljességében csak a tapsrendben válik láthatóvá, hiszen Catherine Meyburgh és alkotótársai videóvetítése sűrű szövésű, nehéz fátyolként húzódik a különös téren. Lépcsősorok, pallók, festő- és egyéb állványok tagolják a többszintes, tágas építményt, amiben az egyes jelenetek számára szűk odúkat vág ki a fény. 
 
Mintha Wozzeck fejének belsejében járnánk: a szünet nélkül változó, egymásba folyó és egymásból következő, szaggatott, többségében fekete-fehér grafikus képsorok betekintést engednek a lassan megbillenő elmébe. Az első világháborút idézik a vágtató képek meg a Marie és Wozzeck (báb)gyerekét mozgató, gázálarcos ápolók is: dermesztő látványosság, nagyszabású embercirkusz nézői vagyunk. Matthias Goerne címszereplője korántsem őrült, inkább elgyötört, végtelenül fáradt kisember, az örök kialvatlan szürkeség személyesen. Asmik Grigorian téglavörös ruhás Marie-ja olyan, mint egy felkiáltójel: mintha Wozzeck nem bírná elviselni, hogy színt visz a fekete ezer árnyalata közé. A hatalom, az elnyomás emberei karikatúraszerű, elrajzolt alakok, Wozzeck groteszk labirintusjárása miattuk lesz tragikus.
 
A salzburgi előadás(felvétel) végén hosszas ünneplés, de persze nem vastaps. Nem szoktam ilyet, de ezt most végignézem, meghallgatom, beleborzongok. Igen, rettenetesen hiányzik az élő színház. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek