„A táncdráma a trianoni békediktátum századik évfordulójára készült, de nem törekszik az igazságtalan döntéshez vezető, vagy az azt követő politikatörténeti események bemutatására. Az alkotók egy nagy történelmi pannó megrajzolása helyett hétköznapi emberek sorsain, küzdelmein és tragédiáin keresztül mutatják be, miként hathat a politika, a háború, valamint egy csodálatos ország felszabdalása, és az egyén önazonosságára érzéketlen nagyhatalmi logika a szétszakított családok életére.” Így szól a Székesfehérvári Balett Színház előadásának ajánlója. 

 

A mikrotörténeti szempont jóval ígéretesebb alapállás annál, hogy a politikai közbeszédet a mai napig meghatározó mitikus magyarázatokra építsék. A perspektíva, az elbeszélési mód váltásával átélhetővé válik a tragédia, ami jelen esetben fiatal férfiak értelmetlen háborús halálát, és családok értelmetlen szétszakítását jelenti. Azok az általános és középiskolások, akik ezt az előadást kötelező jelleggel megnézik, a politika teremtette, megfoghatatlan, ködbe vesző legendák helyett valós tartalmú emberi történetet kapnak; de inkább ezzel tudják le a Trianon-emlékműsort, mint az irredenta irodalom gyöngyszemeiből készített versösszeállítással.

 

L. Simon László librettójában két katonaiskolai barát, egy székesfehérvári és egy nagyváradi fiú életét követjük végig. Valamikor 1914 és 1918 között ismerjük meg őket. Tart a háború – sötétebb zenei futamok, egyértelműsítő hangeffektek utalnak a világégésre, a boldogság képeivel menetrendszerűen váltakoznak a harctéri jelenetek –, de ők még élhetik az életet. Párt választanak a másik városából, az ifjú feleségek pedig a férjek szüleihez költöznek. 

 

Az idillnek hamar vége szakad, a két fiatalembert kivezénylik a frontra, ott halálos lövést kapnak. A tragédia sokként éri a családokat, feldolgozását pedig nem egyszerűen nehezíti, hanem ellehetetleníti a trianoni döntés és a meghúzott határ. A fantomfájdalom tehát kétszeres: továbbviszi az ország megcsonkításának százéves metaforáját, emellett egy sokkal valóságosabb helyzetre, a fiú/férj, illetve a család elvesztésére is utal.

 

A Fantomfájdalom egyórás, színpadi apparátusában tájkompatibilis előadás. A tér üres, a lezáró LED-falra vetített animációk stilizáltságukban is illusztratívak – bár ha nincs kiírva, hogy Székesfehérvár és Nagyvárad, nem ismerem fel a városok körvonalait –, a harcteret a szögesdrótok, ágyúk és a világító szemű gázálarcban menetelő katonák jelzik, az I. világháborúban alkalmazott vegyifegyverek hatását torz emberarcok mutatják, a boldogságra virtuálisan hulló virágszirmok és almák utalnak. (A médiamunkát Falvay Miklós jegyzi.) Ez utóbbiak egyébként 3D-ben is ellepik a színpadot. A szirmokat az esküvő után kell artisztikusan, túlméretezett fapartvissal eltávolítani a térből, a szanaszét guruló piros és a zöld almákat pedig bizonyos fehérvári, illetve váradi jeleneteket követően. 

 

Az almák színéhez passzolnak Egerházi Attila minimalista díszletelemei: a magyar családrésznek egy piros, a partiuminak egy zöld görgős doboz. Ezekből a színpadon pad, jármű, koporsó egyaránt tud lenni, de annyira praktikusak, hogy akár a jelmezek vagy a kellékfegyverek is beleférnek a szállításnál. A magyar zászló középső színe egy fehér dobogóval, a két pár esküvőjén jelenik meg. A katonák sötétlilában vannak, a piros és a zöld a két család Szelei Mónika tervezte jelmezében is visszaköszön. 

 

Egerházi Attila koreográfiája és Kocsák Tibor kompozíciója a történetmesélés követelményeit maximálisan kiszolgálja, könnyen befogadható, de a levegős szép(elgős)ség, a néző- és hallgatóbarátság épp a zsigeri hatás ellenében megy. 

 

Nincsenek nagy mélységek: nem meglepő módon a fiatalok fiatalok és szépek, a fronton az emberek meghalnak, a határok átjárhatatlanok, mindkét oldalon ugyanazt élik meg. Az alma mint metafora használata teszi árnyaltabbá az előadást. A gyümölcsfa kiszolgáltatott a természetnek. (Gondoljunk csak arra, hogy az idei termés a fagykárok miatt a vártnak csak a fele lesz.) A képernyőről nem megállapítható két, ám gyaníthatóan ősi magyar fajta színe új jelentésszinttel gazdagítja a történetet, ráadásul azokban a jelenetekben, amikor a szétszóródott almák között kellett táncolni a művészeknek, még az is eszembe jutott, hogy íme, így próbálnak népünk választott képviselői a világpolitika Szküllái és Kharübdiszei között sértetlenek maradni. Amikor az egyik fiatalasszony a szájában viszi a harctérre a gyümölcsöt, egyértelműen a túlélés szimbóluma, az élet almája. 

 

A legerősebb és legelgondolkodtatóbb azonban a záró kép, amikor a LED-falra egy lerágott almacsumát vetítenek. Nem kétséges, ez a Trianon után maradt ország. Éreztem a veszteséget, a felzabáltságot, a hasznavehetetlenséget. De aztán eszembe jutott, hogy ez az alma legértékesebb része, hiszen itt van a magház, abban a magok, s ha azok a földbe kerülnek, abból új fák sarjadnak, „hogy megteremjen végre rajtuk a békesség és szeretet gyümölcse mindenki számára.”