Hogy képben legyünk, hátra lapozva, fordított sorrendben ismertetem a könyv három tételes tartalmát. Záró fejezete Várady Szabolcs – annak idején a HOLMI-ban megjelent – írásának szerkesztett változata. Ebben elmeséli, úgy kezdődött minden, hogy Zsámbéki Gábort foglalkoztatta Rostand darabjának esetleges színpadra állítása, de nem volt kedvére az Ábrányi Emil-féle fordítás, ezért új, prózai változatot kért. Bognár Róbert meg is kezdte a munkát, de az eredetileg versben írott dráma szárnyalóbb részeit egyszerűen nem lehetett prózában gyalogoltatni. Verselni kellett. „Barátságból vállaltam el a társfordítóságot – mondja Várady –, eleinte húzódozva, egyrészt, mert népszerűtlen feladat, szinte szentségtörésszámba megy, másrészt pedig, mint Ambrus Zoltánt, engem is zavart a szóvirágzáporban fürösztött hőstettek hetvenkedő és hatásvadász halmozása.” Elkészült az új szöveg, de Zsámbéki inkább a keményebb hangszerelésű Moliére-darabot, a Mizantrópot rendezte meg, 2011-ben.

A régi Cyranót egyébként 2016 tavaszán a Nemzeti Színház mutatta be, David Doiasvili rendezésében, a 2018-19-es évadban pedig Miskolcon is színpadra került, Keszég László által színpadra állítva. De – bár nyilvánvalóan az ő szövege az alap – hiába keressük Ábrányi nevét, egyik előadás dokumentációjában sincs feltüntetve a fordító. Alighanem azért van így, mert a dramaturgoknak (Kozma Andrásnak Pesten, Sényi Fanninak Miskolcon) a mondhatóság és a használhatóság érdekében óriási változtatásokat kellett végrehajtaniuk az „érinthetetlen” szövegen.

Ebben a mostani kötetben, s annak is a kellős közepén, olvasható az új magyar Cyrano, Bognár Róbert és Várady Szabolcs fordításában, tündökletes, repülő prózában, s olyan könnyed versezetekben, melyeket, bár éppoly ízesek, mint a régiek, kicsit könnyebb kimondani, mint azokat a sorokat, amiket kamaszkorunk óta tudunk kívülről. Szó sincs arról, hogy el kellene felednünk a hajdani, szállóigévé vált mondatokat. Színészek, tanárok, nyelvet tanulók és irodalmárok sokszor fogják még összehasonlítgatni e szövegváltozatokat, s kiben-kiben élhet tovább a maga kedvence. Az is előre sejthető, hogy ebből a szövegből is húzni fognak a majdani dramaturgok. Viszont, ami megmarad, az él, lüktet, és színpadot kíván.

S el is érkeztünk a kötet nyitó művéhez, Alexis Michalik – ugyancsak Bognár Róbert és Várady Szabolcs által fordított – Edmond című játékához. Valami félreértés folytán azt hittem, hogy Michalik műve epika lesz, s vágytam is egy pihentető életrajzi kisregényre. Majd látva, hogy ez bizony drámaszöveg (s ráadásul mennyi szereplővel!), sóhajtva fölkészültem a szokásos „első drámaolvasás” ritmusára. Ilyenkor az első oldalakat újra meg újra el kell olvasni, hogy rögzüljön bennünk, KIK, HOL és MIT is csinálnak éppen, s hogy MIÉRT teszik azt. Igen ám, csakhogy Michalik nemcsak szövegkönyvet, de előadást ír. Ráadásul olyan módon és olyan mértékben van jelen „testileg” – tehát a teret érzékelve – minden szereplője nevében, ahogyan az például egy Moliére-jelenetben tanórán is kimutatható. Hat oldal után nyilvánvaló, hogy színész van a sorok mögött. Harminc után, hogy rendezőnek se akárki. S innentől, élvezve a szóváltások géppuskatüzét, megyünk a történettel, mintha gyorsvonat robogna velünk.

A „narrátoros” szerkezetű játék pattogó, filmes snitteket sorakoztatva arra tesz kísérletet, hogy tetten érje és bemutassa Edmond Rostand-t, az írót, pár megbukott darabja után, és a most Sarah Bernhardt közbenjárására, rövid határidőre mindenképpen megírandó, új mű, a Cyrano létrehozásának kínjai közepette. Szenved és szenveleg Edmond, majd fölszívja magát, de úgy, hogy érezzük, a belégzés ereje átrendezi asztalán a cédulákat is. Kaján és bájos, lehengerlő és nevettető, olykor bábjátékra, olykor rajzfilmre emlékeztető jelenetek jönnek. Látjuk, amint az alkotó „eszik” és raktároz, vagyis elkap, érzékel, rögzít, radíroz embert, élményt, történelmi adatot, fölmorzsolva közben saját magát és szeretteit is, hogy aztán mindezt leöblítse egy kevés verbénateával.

A most 38 éves Alexis Michalik, vagy ahogy egy idő óta nevezik, „a francia színház ifjú hercege”, Romeo szerepében lépett először színpadra, 2001-ben. Azóta is játszik, ír és rendez, színházat és filmet is, ha kell, franciául, ha kell, angolul bűvölve el a környezetét, és persze sorra nyeri rendezői, színészi és szerzői tevékenységéért a Moliére-díjakat. Ennek a 2016-ban bemutatott, sorrendben harmadik darabjának a témája – bevallása szerint – a Szerelmes Shakespeare című film megnézése óta motoszkált benne. Elolvasva ezt a szöveget, és az alkotó egyéb megmozdulásairól hallva, sejtésem szerint egyfajta népszínházi zsenivel van dolgunk. Igen, meg lehet csillagozni, s aztán lajstromozni, hogy egy-egy ötletét hol találta, Beumarchais-nál, Feydeau-nál, Shakesperare-nél, Tom Stoppardnál, Csehovnál vagy épp Moliére-nél. De mondjuk inkább úgy: jelölhető, hogy hol szeretett bele ezekbe, s leírható, hogyan épített a motívumokból olyan több szintű csipkepalotát, amiből filmet is rendezett később.

A beleszeretésen van a hangsúly, amit a szaktársi elragadtatás, mint munkaeszköz igazol. Visz mindent, amit talál, de jó helyre viszi. Frenetikus humora szerves színházismeretre épül.  Szemérmetlen találékonysággal illeszti a legmegfelelőbb személy szájára a Cyranóból idézett mondatokat, hogy azok kívül-belül viselhetők legyenek, mint a fregoli kabátok. S míg jeleneteinek egyik fele tréfa, a másik fele szipogás, biztos kézzel menti át Rostand darabjának legjobb és mutatványos részeit. Még azt a viccet is megengedi magának, hogy az eredeti szöveg beszáradt, papírvirág mondatait a „rossz” színész szájába adja. Aztán kárörvendve behozza minden Cyrano-előadások vészterhes látványosságát, s vele a füstben úszó csata megvalósíthatatlanságát. A sűrű „tejszínt”, a párbaj-jelenetet, a késleltetést, az erkélyjelenetet, a szállóigésült sorokat mind belekanalazza a végkifejletbe. Olyan az egész, mint egy fékevesztett Berlioz-opusz. Már fáj az oldalunk a nevetéstől, mert vagy vásári poénok zuhognak, vagy olyan utalások jönnek (Csehov és Sztanyiszlavszkij a kuplerájban), hogy csak az ajtófélfának dőlve lehet röhögni, amikor… De nem mondom el a végét. Olvassák el, vagy játsszák el, meg fogják látni. Több helyen fut már a világ színpadjain.

Ebből a fogásra is remek, szeretnivaló könyvből, melynek borítótervét Féder Márta készítette, előkanyarog végül egy óriás alak hologramja is, földereng Cyrano de Bergerac maga. Akinek – mint Ady írja – „bűnbe fúlt, szent, különc élete csak örökös kísérlet marad.” Akinek „verseiből Moliére sem átall lopni. Babérhoz, szerelemhez, boldogsághoz jut minden nála pulyább. Őt megöli a tragikumok tragikuma, az örök tragikum: a kiválóság.”  Az ember késztetést érez, hogy utána járjon, mit is szerettek ezen a tényleg létező, jeles férfiún, akik szerették. S mert színművei nincsenek érintésközelben, már felnőtt fejjel, újra olvassa tőle a Holdbéli utazást, Szávai Nándor fordításában – s elámul. Ez is színház! De még mekkora! Igaz, legföljebb ha Purcarete tudná elővarázsolni a lényegét, harcedzett dramaturgok segítségével. Ideákkal zsúfolt, tömény látomás a könyv. S azt mondja, vannak helyek, ahol a viszontlátásra szó helyett azt mondják: „Ne feledd, szabadon kell élned!” Csoda-e, ha a bekészített gerenda rázuhant az író fejére?