Megteremthető-e a biztonság, a szerető légkör és az örömökben gazdag élet úgy, hogy annak mikéntjébe nincs beleszólásod, de fensőbb hatalmak biztosítanak róla, hogy minden a te érdekedben történik?

 

A kérdésre az igazán izgalmas választ azonban nem ez a mű, hanem a Marona csodálatos kalandjai adja meg, ennek az idén a járvány által megtépázott, kettévágott, kurta-furcsa Anilogue-nak egy másik egész estés játékfilmje. Az animációs fesztivál stábja ugyanis úgy döntött, hogy valahogyan kettéosztja a programot és a mezőnyt, az első felét szokásosan november utolsó hetében, de csak online téve elérhetővé, a második felét pedig májusra, valódi mozikba ígérve.

 

De vissza a Marona című, helyenként varázslatos animációhoz, ami azért is különleges, mert szerzőjének ez az első teljesen fikciós munkája. Anca Damian munkáinak különcsége abból fakad ugyanis, hogy a műformától kissé idegen módon dokumentumfilmeket rendezett, amelyekben az animáció eszközeivel és rugalmasságával dolgozott fel olyan valós történeteket, amelyekben az emlékezet és a belső meggyőződések kiemelt fontossággal bírnak. (Előző filmjeiről írott cikkeink itt és itt olvashatóak – a szerk.) 

 

Marona egy kóborrá lett kiskutya (sokadik) neve, aminek az élete ugyan boldogságpillanattól boldogságpillanatig halad, ám ezeket meglehetősen hosszú és fájdalmas szenvedés-időszakok szakítják meg. Ráadásul – és itt jön be a választás kérdése – a felszabadult boldogság szemvillanásnyi momentumai inkább véletlennek tűnnek abban a sodródásban, amiben a kutya – egy emberek közt élő kutya sorsához „illően” – semmiről sem dönthet. A választás szabadsága és a tartós boldogság sem adatik meg ennek a helyzetből helyzetbe, gazdától gazdáig sodródó kutyusnak, de nem biztos, hogy a szabad választás és a saját döntések boldogabbá tennék.

 

Damian a Maronában is kollázsszerű esztétikát használ, ám itt a rétegekben megjelenő vizuális elemek nem a mentális folyamatok különböző töredékeit ragadják meg, hanem dinamikusan változó térszerkezetekbe és/vagy perspektívákba szerveződnek. Természetesen ennek következménye, hogy a belga képregény-grafikus Brecht Evens közreműködésével megalkotott képi világ sokkal kevésbé experimentális, mint korábban, viszont erősebb benne a narratív potenciál. 

 

A legszebbek azonban mégis a történetet megakasztó, lírikus, atmoszférateremtő hangulat-betétek, amelyeket lenyűgöző torz perspektívák tesznek izgalmassá és folyamatosan meglepővé. Ráadásul a karakterek külseje, megjelenése, mozgása és a körülöttük folyamatosan újraíródó, de mindvégig egységben lévő környezet valami lenyűgöző – nem tudok jobb szót – pulzálásban jelenik meg. Invenciózusan megrajzolt, sok technikát eklektikusan keverő, magával ragadó vizualitású, de összességében kissé érzelgős és a végén enyhén banálisra forduló film a Marona, amit azonban ennek ellenére határozottan ajánlunk az animációk rajongóinak.

 

Igazi panteista szemléletű, a természet és az emberi világ kibogozhatatlanul összefonódó univerzuma rajzolódik ki A tenger gyermekei című, Ayumu Watanabe rendezte animéből. A történet kiindulópontja egy ócenárium, ami azért tökéletes választás, mert remekül leképezi azt a szinte feloldhatatlan ellentmondásokkal teli japán kollektív öntudatot, amelyben a legmagasabb szintű technika keveredik az érintetlen természet szemléletével, az emberi haladásba vetett hit pedig az archaikus tradíciók merev tiszteletével. Vízilények tulajdonságaival (is) rendelkező gyerekek körül forog a cselekmény, akik az állatok ritkaságnak számító, rendkívüli intenzitású valamifajta fesztiváljára készülődnek a kísértetcsillogású bálna hívására. 

 

És igen, amilyen zavarosnak hat ez az összefoglalás, a cselekmény éppen ugyanilyenné válik, sőt a végére szinte szertefoszlik: a filmet ugyanis hosszú, végül szinte tíz perc körüli auditív-vizuális orgiák akasztják meg, amelyek során a víz alatt száguldó emberek, állatok és a kettő között beazonosíthatatlan stádiumban lévő lények tudatmódosító szerek hatására emlékeztető eszméletlen élményeit tapasztalhatjuk mi is meg. Az a mód, ahogy a film elengedi a nyugati elme számára helyenként kibogozhatatlan cselekményt a formák és színek szédítő száguldásának kedvéért, egyértelműen a kiindulópontul szolgáló mangára emlékeztet. Ebben a történetben viszont nem az individuális döntés a tét, ebben az univerzumban az előre elrendeltetettségnek és sorsszerűségnek nagy a hatalma, és az egyénnek a boldogság hajszolásában legfeljebb önmaga sorsa felismerésében és az oda vezető út kitartó követésében van szerepe.

 

A kedvenc háborúm – a gondolatmenetünket beindító, Ilze Burkovska jegyezte lett animáció – végül egy leegyszerűsítő, a tájékozatlan nyugati fül számára hangolt kvázi propagandamesévé silányul: nagyjából olyanná, mint amilyennek a szovjet oktatást és médiát (helyenként joggal) beállítja. A vizuálisan is meglehetősen igénytelen, bár programszerű átlátszósággal különböző technikákat (fotót, festményt, élőszereplős archív és frissen forgatott filmet) keverő munka tematikusan is elvérzik. 

 

A valóban borzalmas életkörülményeket teremtő, az élet minden vetületét átpolitizáló magatartásával a boldogságot és választást egyszerre lehetetlenné tevő kommunista diktatúra világának ábrázolása az 1989 körüli felszabadulás kritikátlan dicsőítésébe torkollik. A film a szovjet uralom és a kommunista berendezkedés béklyóinak lehullását anélkül jeleníti meg, hogy akár az átmenet kegyetlen gazdasági és társadalmi körülményeire, akár a baltikumi rendszerváltás erőteljes nacionalizmusának problematikus mivoltára rávilágítana. Így valójában egy újabb történelmi szükségszerűség, a szélsőségesen kapitalizálódó kései nemzetállam ideálja mellett teszi le a voksát – miközben a boldogság és a választás szabadságának kötelező összetartozásáról papol.

 

Boldogság, hol a te fullánkod?