Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÁOSZBÓL RENDET

Rubik Ernő: A mi kockánk
2020. nov. 28.
A mi kockánk című kötet egy introvertált felfedező képét mutatja, egy zárkózottan is végtelenül kíváncsi elme, egy visszahúzódó, mégis mindig a továbblépést, az új utakat kereső ember világát. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Mint korosztályomban szinte mindenkinek, nekem is volt bűvös kockám. Sose tudtam kirakni, pontosabban addig jutottam, mint a legtöbben: egy-egy oldal könnyedén sikerült, a többi teljesen kaotikus maradt. Ismerőseim között voltak, akik nagy nehezen, több napos vagy hetes kínlódás után kirakták, de akadt egy-két valódi kockamágus is, köztük egy barátom, aki akár a háta mögött is képes volt egy perc alatt felszámolni a színes entrópiát.


Ezt persze illő csodálattal néztem, de engem, bevallom, a dolog nemigen izgatott. Meglehet, sekélyesség, de úgy vagyok az ilyen kihívásokkal, mint A 22-es csapdájában Yossarian a baseballal és a kosárlabdával: nehezen találok motivációt olyan problémák megoldására, ahol a megoldás egyedül annyit jelent, hogy az ember megoldotta a problémát.

Éppen ezért vettem kíváncsian kézbe Rubik Ernő könyvét, A mi kockánkat. Vajon képes lesz-e felpiszkálni bennem a kockalázat, ami több hullámban söpört végig az emberiség egy számottevő részén az elmúlt bő négy évtizedben? A rövid válaszom: nem, nem túrtam fel a padlást kallódó bűvös kockák után, nem fogott el a vágy, hogy végre én is azok közé tartozhassak, akik sikeresen kirakták a kockát. De van egy hosszabb válasz is, aminek summázata az, hogy egy ültő helyemben végigolvastam egy könyvet, ami – látszólag – valami számomra érdektelen dologról szól, és meglepetésemre sokszor kifejezetten élveztem.

Pedig igen eklektikus könyvről van szó. Mindenekelőtt roppant amerikai könyvről, és ez most itt inkább pejoratív jelző. Olvasás közben, de a könyv elolvasása után sem tudtam eldönteni, hogy életvezetési tanácsadót, motivációs tréninget, anekdotikus önéletrajzot, vagy egy céges rendezvényre írt szónoklatot olvasok-e. Különösebb rendszer nélkül (talán csak egy laza kronológiát tartva) követik egymást az instant konyhafilozófiai bölcselkedések, a valóban izgalmas műhelytitkok, az érdekes dilemmák, vagy éppen valami átfogó termékmarketing (ahol a termék nem csupán a bűvös kocka, hanem maga ez a könyv, illetve tulajdonképpen Rubik Ernő, mint életút, jelenség, mint ikonikus figura).

Ez így önmagában (főleg kelet-európai finnyás bölcsészfüllel) riasztóan hangzik. Mégis, ha valamiképpen stiláris rendezőelvként fogjuk fel, az elegy működőképes, időnként kifejezetten hatásos. A kötet csupán látszólag tagolódik fejezetekre, azokban nem sok belső koherencia van – a szöveg rövid, egy-két oldalas részekből, afféle önmagukban egész etapokból áll, amelyek látszólag véletlenszerűen torlódnak, kalandoznak, ismétlődnek, előre- és visszautalnak. Ez az átgondolt káosz eléggé egyértelműen magát a tárgyat, a kockát képezi le (Rubik mindig „Kockának”, nagybetűvel írja, megszemélyesíti, alanyítja ezt a tárgyat, amely egyszerre teremtménye és daimónja): az egyes szövegrészek a Kocka egy-egy kockájának felelnek meg, amelyeket bizonyos szabott keretek között (ezeket a kötet természetesen alaposan leírja mind technikai, mind pedig – ha úgy tetszik – filozófiai szempontból) tetszőlegesen elmozdíthatunk, keverhetünk. És bár ezek a mozgások – csuklógyakorlatok – teljesen véletlenszerűnek tűnnek, mégis elvezethetnek a Megoldáshoz, a teljesen koherens összképhez. Az anyagba, vagyis az anyagi tárgyba, a szövegkorpuszba és a Kocka kockáiba bele van kódolva a megoldás lehetősége, de a megoldásra ugyanakkor nincsen semmiféle garancia.

De, amint azt Rubik többször is leírja és körbejárja, a káosz csak látszat, ami elfedi a rendezőelvet. Ha az ember felfedezi (intuitív módon, vagy megtanulva az algoritmusokat, amiket ő inkább „rutinoknak” nevez) ezt a rendszert, onnantól az egész már csak gyerekjáték. Pontosabban éppen hogy nem az: kihívás inkább, egyfajta életszemlélet. Önmagunkkal folytatott küzdelem – érdekes gondolat, ahogy a szerző értelmezi a kockakirakó-versenyeket, ahol a versenyzők nem egymással, de még csak nem is az órával, vagy akár a kockával versenyeznek, hanem mindig magukat igyekeznek legyőzni. Ez akár a posztmodern kapitalizmus metaforája is lehetne (bölcsész vagyok, nem matematikus), de Rubik egyáltalán nem használ metaforikus nyelvet. Az egy másik világ, könyvében nemigen találunk párhuzamos olvasatokat: minden vagy konkrét, vagy általános.


Jó párszor meg is említi a szerző, hogy nem szeret, sőt nem is tud írni. A szöveg viszont egyáltalán nem suta, hanem inkább – talán ez rá a legjobb szó – kidolgozottan keresetlen. Nagy, nemzetközi kiadói projektről van szó: az eredeti angol kiadással egy időben jelent meg a könyv számos nyelven, így magyarul is. Nyílván rengeteg szerkesztői munka áll mögötte, ráadásul Rubik azt is többször felemlegeti, hogy angoltudása nem a legjobb (őszintén szólva ezt nemigen hiszem el neki). Mégsem érzi az ember, hogy gépszöveget olvasna, valamiféle végletekig kilúgozott készterméket. Éppen keresetlensége miatt tűnik az egész őszintének, és ami őszinte, az valahogy mindig érdekes. Mert Rubik Ernő, miközben rövid és lefegyverzően egyszerű válaszokat ad a legtöbb felmerülő kérdésre (ezeket a biztonság kedvéért rögtön a kötet elején kilistázza és röviden meg is válaszolja, hogy akit csak ennyi érdekel, ne olvasson tovább feleslegesen), mégis érezzük a folyamatos dilemmákat. A rövid, sokszor közhelyesen lapos megállapítások afféle ellenpontként inkább kihangsúlyozzák egy introvertált felfedező, egy zárkózottan is végtelenül kíváncsi elme, egy visszahúzódó, mégis mindig a továbblépést, az új utakat kereső ember világát. Egy olyan emberét, aki magát homo ludensként aposztrofálja, és így még a kötetet felvezető és lezáró határozottan bugyuta kis szövegrészek is inkább megmosolyogtatónak, mint bosszantónak tűnnek, ezekben a megszemélyesített Kocka beszélget az olvasóval és alkotójával. Gyanítom – persze lehet, hogy jókorát tévedek – hogy ezekért Rubik Ernőnek alaposan meg kellett harcolni a szerkesztőivel.

A könyv számomra legizgalmasabb részei azok, ahol Rubik konkrét történeteket ír. Nem is annyira a kocka felfedezéséről (kitalálása? megalkotása? melyik a legjobb szó?), hanem az azzal kapcsolatos, abból fakadó problémákról. Milyen legyen a dizájnja, és miért? Egyáltalán: miért ezeket a színeket kapták az egyes oldalak? Milyen kihívásokat jelentett a szabadalmaztatás az 1970-es évek Magyarországában? Hogyan lett a kocka nemzetközi siker? És milyen érzés, ha valakinek a családneve tulajdonnévből köznévvé válik, és „Rubik kockájaként” odakerül a xerox, a makadám, vagy éppen a szendvics mellé, áruvédjegy lesz, még ha nem is „akármely mosóporé”?

Izgalmasak az önéletrajzi elemek is, de ne várjunk komplett, lineáris memoárt a gyerekkortól máig. Itt minden a Kocka perspektívájából ábrázolódik, a szülők és a gyerekkor, a különböző házak, ahol Rubik Ernő lakott, a mítoszok („az első magyar milliomos”, majd az „első magyar dollármilliomos”, én is emlékszem ezekre a közszájon forgó toposzokra gyerekkoromból), a világsiker stációi újra és újra felbukkannak, eltolódnak, új mátrixokba rendeződnek.

És persze azok is megtalálják a nekik szóló részeket, akiket maga a felfedezés, a problémából születő koncepció materializálása érdekel. Valójában nincs benne semmi bűvös, semmi mágia. Logikus, lépésről lépésre haladó, világos folyamatot ír le Rubik. Így elolvasva szinte magától értetődőnek tűnik, az ember óhatatlanul azt kérdezi, „de hogy nem jutott ez korábban senkinek az eszébe?”. Márpedig nem jutott, és éppen ez benne a lényeges. Ezért lehetett kirobbanó, mindmáig tartó sikertörténet a Kocka (és vélhetően ugyanezért nem lettek különösebben sikeresek utánérzései, akár maga Rubik Ernő találta ki őket, akár mások). Egy meglévő (absztrakt) problémára adekvát (konkrét) válasz született. Olyan válasz, ami mindig újra kérdésként jelenik meg, ahányszor csak kézbe veszik, és egyben olyan válasz, amit úgy terveztek és marketingeltek, hogy jó legyen kézbe venni.

A könyv dizájnja kifejezetten igényes  – persze, a kockatematika adja magát (Rubik Ernő 1981-ben szerkesztett egy tanulmánykötetet A bűvös kocka címen, ami a Műszaki Könyvkiadónál igen hasonló köntöst kapott), és maga a kötet nem utolsósorban a dizájnról is szól. A tördelés és a vastag papír miatt a keményfedeles kötet volumene kissé nagyobbnak látszik a valóságosnál, de nagyon kellemes olvasási élményt nyújt, kicsit úgy, ahogy a Kocka is pont úgy van kitalálva és megalkotva, hogy kézbe simuló legyen, könnyen forduljon eresztékein, mégis legyen benne annyi ellenállás, hogy dolgoznia kelljen a kezünknek, és minden kattanás, illeszkedés, fordulat, hézag és folytonosság pontosan legyen kalibrálva. Egyszóval, profi termék.

Mint az elején írtam, nem hiszem, hogy több évtized után újrakezdem a kocka tekergetését. De alighanem mégis felmegyek a padlásra, és megkeresem (ha máshol nem is, a legtöbbünk padlásán, pincéjében, szekrényének mélyén ott hever egy-egy bűvös kocka, és ez is igen sokatmondó) régi kockámat. Odaadom a kistinédzser lányomnak – Rubik könyvét elolvasva most már kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy ő vajon mit kezd vele.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek