Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VELENCE AZ NYUGAT?

Bánki Éva: Telihold Velencében
2020. nov. 24.
Kultúrtörténeti írás, szuggesztív napló vagy szépirodalom? Bánki Éva Telihold Velencében című könyve mindahány felsorolt műfaj jegyeit magán hordozza, miközben azt kutatja, mi közünk is lehet nekünk, magyaroknak az egyik legkülönlegesebb olasz városhoz. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Nincs mit szégyellni ezen, ezért nem is tagadom: rajongok Olaszországért. Szeretem azt képzelni, hogy egy Magyarországon átutazó olasz család kisbabájával véletlenül összecseréltek engem a győri kórházban. Az a nyitottság, rendetlenség és hangzavar, ami az olasz mentalitást általában jellemzi, igen otthonos számomra. Én különben dél-olasz vagyok, de remekül érzem magam pár északi városban is, például Velencében, és mindezt csak azért írom le, mert ezen a szubjektív szűrőn át olvastam Bánki Éva szintén nagyon szubjektív és szuggesztív kötetét.


Bár e szöveg több másik műfaj jegyeit is magán viseli, elsősorban napló, és így bepillantást enged a szerző érzéseibe és világlátásába, szorongásaiba, örömeibe, megismerjük ízlését és humorát is. Bánki ráadásul nem egyedül utazik, hanem vele tart szuperokos, együttműködő és vidám kislánya, a kilencéves Eszter – így a velencei kisiskolások és családok életéről is szerzünk benyomásokat. Ezen kívül sokat megtudunk Velence történetéről, építészetéről, a város műkincseiről és arról, hogyan éltek Velence dózséi, gazdagjai és közemberei egyes történelmi korszakokban. Mégsem érezzük egy percig sem, hogy száraz történelemleckét olvasunk. A kötet attól válik izgalmassá, hogy a szerzőnek határozott véleménye van épületekről, eseményekről és műalkotásokról, és ezt szívesen meg is osztja velünk, így egy sajátos, kelet-európai szűrőn keresztül mutatja be nekünk az Adria királynőjét.

A kötetnek mintha két küldetése lenne egyszerre: egyrészt az, hogy lebontsa a túlidealizált Velencéről alkotott képünket. Hát, ez nálam nem megy könnyen, pedig Bánki tényleg mindent bevet: a februári hideget, a túlárazott, hasznavehetetlen dísztárgyakkal teli város képét, amelyben egyetlen normális árakkal dolgozó élelmiszerboltot sem lehet találni, a turisták elviselhetetlen hömpölygését a karneváli időszakban és a Biennálén, a kis helyen felhalmozódó gazdagság és luxus életvitel által kiváltott kelet-európai szorongást, és azt, hogy még itt is lehet „kicsinyesen és boldogtalanul élni”.

De amikor Bánkival sétálgatok Velence utcáin a Google StreetView segítségével (amely az emberiség legcsodálatosabb találmánya közvetlenül a csatornázás és a teflonserpenyő után), igazán nem könnyű azonosulnom a szerző éles kritikáival. Az ő viszonya Velencéhez igencsak ambivalens: ha ott van, sokszor fojtogatónak érzi, elvágyódik onnan a „komor és pontos Óbudára”, ha itthon van, menne már vissza. Nem kétlakinak, inkább hazátlannak tűnik.

A könyv másik küldetése, hogy feltérképezze Velence kelet-európaiasságát és azt, hogy története miként kapcsolódik Magyarország történetéhez. Bánki szerint Velence azért tekinthető Kelet-Közép-Európa részének, mert ez az egyetlen olyan olasz nagyváros, amely az ókorban nem létezett. „Dominik (lengyel történész, akit Bánki Éva Velencében ismert meg – PP) dünnyögve hozzáfűzi, az olaszok szemében Velence ma sem igazán olasz, hanem a Kelet kapuja. Egy egzotikus kis szigetecske az olasz csizma szélén.” Bánki többször megemlíti, hogyan fosztotta ki Velence az elfoglalt Bizáncot, és hogy a sok szépségnek, amely Velencét ma „a nászutasok városává” teszi, jó része ebből a fosztogatásból származik.

Magyarországhoz kézenfekvően az Orseolók dinasztiájának történetén keresztül jutunk el, de olvashatunk egy történetet Lodovico Grittiről is, aki Andrea Gritti törvénytelen fia volt, és gazdag kereskezőként és ügynökként élt Magyarországon Szapolyai János idején. Minderről pedig egy beszélgetésből értesülünk, amelyet Bánki Éva a Palazzo Gritti teraszán folytat, miközben méreg drágán megebédel ott egy régi barátjával.

És ezzel az ebéddel – amit szerencsére nem a szerző fizetett – meg is érkezünk a jelenhez. Bánki Éva szorongásának egyik legfőbb tárgya az a pénzügyi különbség, ami az ő pénztárcája és a velencei hétköznapok kiadásai között húzódik. Nincs ebben semmi ismeretlen, átlag magyarként joggal érezzük magunkat kiszolgáltatottnak nyugat-európai nyaralásainkon. És az is elég frusztráló tud lenni, ha más, nyugat-európai turisták is vannak körülöttünk, akiken látszik, sokkal többet engedhetnek meg maguknak, mint mi. Talán ezért is haragszik Bánki Éva annyira a Velencében állomásozó turistahadakra, meg persze azért, mert tudatlan, az igénytelen giccsre éhes, hullámzó embermasszának látja őket. De szerintem nincs igaza, mert ezek a turisták éppen ugyanarra vágynak, mint ő (persze az ő tudása, felkészültsége nélkül): hogy „megtörténjen velük a város”. Mert Velence különösebb know-how nélkül is nagyon erős, zsigeri hatást mér az odautazó szerencsésre, és éppen a kultúrájával meg a történelmével teszi ezt még akkor is, ha nem ismerjük igazán kultúráját és történelmét.

Magyarország és Velence legmeglepőbb összehasonlítása a kötetben így hangzik: „De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani.” És bár ez a megállapítás kétségtelenül igaz, azért a kelet-nyugati tájolás örvén még azt hozzátenném, hogy Velence ma már egyértelműen a Nyugat része, mi meg hát, szeretjük magunkat középre tenni, de valójában erős karlendítésekkel úszunk kelet felé a magyar tengeren. Elvágyódom, Velencébe szeretnék menni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek