Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MÚZEUMI CSASZTUSKA

Textúra 2020
2020. nov. 23.
Festmények, szobrok, kortárs irodalom, zene és a belőlük születő színház. Az idén hatodik alkalommal látható a Szépművészeti Múzeum Textúra-sorozata, a járvány miatt online. MERÉNYI ÁGNES RECENZIÓJA.

Kezdettől fogva bámulattal követem a Textúra előadásait, ezeket a fura színházakat, ahol kortárs írókat kérnek fel a szervezők, s kínálnak fel nekik képeket, szobrokat, hogy a belőlük nyert inspiráció hatására szövegeket alkossanak. E szövegeket azután színészek adják elő a forrásul szolgáló alkotások előtt a múzeumi térben. Különös színház ez, hiányzik a megszokott körítés, a díszlet, azaz díszletként a képek, szobrok szolgálnak. A jelmez is minimális, nincs hangosítás, technikai trükkök. A nomád közönség teremről teremre vándorol, ahol meghallgat egy szöveget, majd továbbáll. Jó esetben a műalkotás kapcsolatot tart a belőle következő szöveggel, hol szorosat, hol éppen csak kiindulópontjául szolgál. Még jobb, ha a kép/szobor alapján önálló szöveg születik, de a legeslegjobb, ha kép-szöveg-előadás együtteséből valami olyasmi kel életre, ami ott és akkor érvényes, mégis elszakad forrásaitól és magához rántja nézőit.

Keresztes Tamás
Keresztes Tamás

Az idei Textúra több vonásában is eltért a korábbi évek produkcióitól. Székely Kriszta rendezése olyan koncepcióban vitte színre Balla Zsófia, Berta Ádám, Harag Anita, Háy János, Lövétei Lázár László, Száraz Miklós György, Szécsi Noémi és Terék Anna szövegeit, amely a múzeum kevésbé látható szereplőire vetett fényt. A múzeumpedagógus, a műtárgymozgató, a takarító, a teremőr, a biztonsági őr, a restaurátor előadásában hallottuk a szerzők mondatait. A másik újítás a keretjáték volt, nyitásként a Textúra elnevezésű múzeumi sorozat performance-megnyitóját hallhatták a szerencsések, akik a földszinti játéktér közelében álltak, de az emeleti oszlopsorból kihajolóknak zömmel a visszhang jutott. És itt még csak kezdődtek a bajok. Az ironikus megnyitóünnepséget (amibe törvényszerűen beletrappol egy karbantartó, akit kizavar a zord teremőr) két sztereotípia celebrálja: a miniszoknyás-mappás projektmenedzser és a pulóveres-megilletődött múzeumpedagógus, akit aztán a miniszoknyás-mappás félretaszigál. A nagy hókuszpókusszal felkonferált performance-művész, az „üzenetet” a közönséghez eljuttató nagy műtárgy-suttogó színre is lép, majd azonmód képrombolással kelt zavart. Ezzel az ellentmondásos gesztussal veszi kezdetét a járvány miatt fegyelmezett és zárt csoportokban való túránk a textek között. Ugyancsak a járvány számlájára írható, hogy az első két előadás után a produkció a virtuális térbe költözött.

Saját sorrend-élményemről számolok be, amely eltér a jelenleg e-színházi verzió sorrendjétől.  Már a korábbi években is megfigyeltem, hogy a Textúrákban a közönség nem nézi meg alaposan a kiindulásul szolgáló műtárgyat. Mi lehet ennek az oka? Talán a tömeg, egyszerűen nincs elég hely odaférkőzni és alaposan szemügyre venni a képet/szobrot, vagy a sietség, hiszen kezdődik az előadás, majd sürgősen tovább kell haladni a következő terembe. Pedig sokszor nem elég a szöveget hallgatni, szükség van a vizuális kezdőrúgásra. Az idei szerzők szövegei sajnos nem sokat tettek azért, hogy finoman asszociatív, mégis autentikus előadások jöjjenek létre. Létezik egy hajszálvékony vonal, amelyen a szerzőknek egyensúlyozniuk kell: egyszerre kötődni a tárgyhoz és elrugaszkodni tőle. Az idén ezt a szép egyensúlyt egyedül Lövétei Lázár László Majomszózatának és id. Jan Brueghel Paradicsomi táj a Bűnbeeséssel című képének együttese teremtette meg. Keresztes Tamás műtárgy előtt unatkozó teremőre a kép állatseregletéből kiválasztja a majmot (előbb gondosan végigutánozza az összes állat hangját), s az ő hangján fogalmazza meg a bűn megjelenését, a harmónia szétesését az Édenkertben. Bravúrosan. Prédikátori szózatában, akárcsak a képen, háttérben marad bűnbe eső emberpár.

Michele Pannonio: Thalia múzsa
Michele Pannonio: Thalia múzsa

A következő írás Michele Pannonio Thália múzsa című képe nyomán született. Berta Ádám szövege (a restaurátor, majd az unatkozó, és a látogatókat vizslató múzsa szájából) igen talányos marad Czakó Julianna előadásában, megértéséhez jószerivel tisztában kell lenni a kép történetével, sőt azt sem árt tudni, hogy Thália ezúttal nem színházi, hanem földművelésügyi múzsa, innen a dús idomú nemtő feje körüli kalászkoszorú és a termények sokasága.

Száraz Miklós György Spielenberg rózsája című írásában (ismeretlen szepességi festő Spillenberger Sámuel lőcsei orvos arcképe nyomán) egyszerre félelmetesen és viccesen idézi meg a komor férfiú körüli atmoszférát, az éjszakát, a német reneszánsz ihlette portré titokzatosságát. Mindezt egy tisztítószeres kocsiját tologató múzeumi takarító szavaival, aki nem érti, honnan került a doktor szobájába az örök jelenvalóságot jelképező mindig friss rózsa, de ugyanannyira nem érti, hová lett a kolléganője lapátja. A filozofikus tartalom megjelenítésében Dankó István (én Máthé Zsolttal láttam) segítségére vannak az obligát takarítókellékek, a seprűk, a gumikesztyű és a már említett kocsi, amivel ide-oda furikázza a nézőket a múlt és jelen között.

Terék Anna Zuhanás című versét a Román Csarnokban álló Freibergi kapu (a freibergi dóm Aranykapujának másolata) ihlette. A biztonsági őrre (Vizi Dávid) éjszakai zseblámpás ellenőrző körútján egy váratlan zajtól csap le a rettegés, s azonmód átalakul a sötéttől, a megsemmisüléstől, az üres égtől rettegő középkori lélekké. Hiába kopogtat a dóm, azaz a mennyország kapuján, válasz nem érkezik. A kapubéllet oszlopainak prófétafigurái mintha az előtérben álló csuklyás-maszkos gitáros alakban öltenének testet. Ebben az előadásban kap először szerepet a zene, amely a továbbiakban is a szövegek társául szegődik.

A kárhozatos jelenet után jólesett volna egy-egy könnyedebb hang, ám ekkor az Antik Gyűjtemény felé tartva csoportunkat átterelik a Márványcsarnokon, s erősen ajánlják az Így készült a Textúra című werkfilm megtekintését.  A tapintatlan PR-akció (Miért nem a legvégén? Miért nem döntheti el a néző, vágyik-e erre?) kedvet nem csinált a produkcióhoz, hiszen kedvnek nem voltunk híjával, az este folyamatának megtörésére viszont alkalmasnak bizonyult. Azért végül szerencsésen alászálltunk az Antik Gyűjtemény tárgyai közé.

Erós torzója. Fotók: Szépművészeti Múzeum
Erós torzója. Fotók: Szépművészeti Múzeum

Háy János az idei Textúra azon szerzője, akiknek írása túlontúl kötődött a forrásul kínált műalkotáshoz. Háy műtárgytechnikusa egyenesen az Erós torzó tövében, egy targoncán ülve dialogizál a töredékkel. A Találkozás Érosszal beszélője (Szabó Zoltán játssza) egyszerűen megszólítja, sőt kikérdezi a torzót, s az egyoldalú párbeszédet kizárólag meglehetősen kínos poénok felsorakoztatására használja a fejetlenségről, rokkantságról és bevándorlásról. Az isten kilétét firtató "Hát hol élsz, haver? Miért vagy pucér?" kérdéseket is maga válaszolja meg "Az istenek kihaltak, az emberek kiirtották őket"-féle klisékkel, s a kezében tartott kétdecis pezsgőből sűrűn kortyolva jut arra a megállapításra, hogy a „szerelem nem egy végtelenített baszás, hanem egy kurva nagy kibaszás”.

Szécsi Noémi A vég és a kezdet című írását Jordán Adél múzeumpedagógusa vagy tárlatvezetője adja elő Girolamo Macchietti Mária gyermekével és Szent Annával képe előtt. A képet értelmezve elcsuklik a hangja a sírástól, s a néző rögtön tudja, mire számíthat: egy vetélés történetét idézte fel a kép a tárlatvezetőben, s mi is ezt fogjuk hallani. Egy anya, nagymama és kisgyerek belépésével a festmény alakjai a mai kórházi jelenetben elevenednek meg, a történet vége pedig maga a műtét, dalban. Egy ponton a tárlatvezető azonosul az anyával, magát látja Mária helyében. Ez sem fárasztja agyon a nézői intellektust és nem készteti sem a kép, sem a történet újragondolására.

Harag Anitát az Egyiptomi Gyűjtemény Ízisz vagy Nephtüsz siratószobra indította a Back to Cairo című szöveg megírására. Itt tényleg csak Kairó/Egyiptom az érintkezési pont tárgy és szöveg között, illetve maga a siratás műfaja. A Tornyi Ildikó (illetve az online verzióban Péterfy Bori) alakította projektvezető egy rádiós slágerküldő műsorból értesül arról, hogy férje megcsalja, és ezt a traumát osztja meg mind részegebben hallgatóságával, hol a férj, hol a szerető szerepébe helyezkedve. A meglehetősen kommersz tálalás különös ellentétben áll a néma mozdulatlanságba merevedő archaikus szoboralakkal.

Egy római császárkori szakállas férfi mellszobra adott témát Balla Zsófiának, aki láttatóan leírja a műalkotást és a benne tárgyiasult örökkévalóságot. Megközelíti szobrászatilag, megidézi az alkotót, aprólékosan ismerteti a haját tekintve Traianus-kori, szakállát nézve Hadrianus-kori civis Romanust, találgatja a félkész, de máris torzó figura kilétét, próbál hozzárendelni valamiféle történetet. Balla Zsófia szövege esszé a halhatatlanságról és mulandóságról, a műfaj minden finom árnyalatával, de nélkülözi azokat az asszociációs pontokat, ahonnan belőle egy önálló érvényű színi produkció kibontakozhatna. Fordulatok, „sztori” híján talán ezért tűnik kényszeresnek a római polgár körül vibráló Tasnádi Bence recitálása.

Ezen a ponton hátra van még a keretjáték záró momentuma, ahol az „összművészeti buli” szereplői a publikum számára dalban nyomatékosítják a látottakat: „Minden nagyon eleven és mai.”

A program adatlapja a Szépművészeti Múzeum oldalán itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek