Jászberényi Sándor új könyve kettős címet kapott. A borítón kiemelten szerepel A varjúkirály, alatta kisebb betűkkel, mintha alcím lenne, a Nyugati történetek. A belső címlapon már egyenrangúak a feliratok, és műfajmegjelölésük is van. A varjúkirály kisregény, a Nyugati történetek novellák. A műfaji kettősséggel magyarázható a dupla cím, én azonban a könyv elolvasása után égtájakat, pontosabban civilizációs régiókat is társítottam a paratextusokhoz. Keletet és nyugatot.

Jászberényi már Az ördög egy fekete kutya és A lélek legszebb éjszakája című novellásköteteiben is szembeállította a nyugati keresztény és a keleti, délkeleti iszlám civilizációt. Ez adódott a könyvek tárgyából, abból, hogy egy Maros Dániel nevű haditudósító tapasztalatait rögzítették a művek szépírói eszközökkel az iszlám övezet polgárháborúiról, mészárlásairól. Maros mint szerzői alteregó elég alaposan megismerte az észak-afrikai és a közel-keleti emberek mentalitását, életformáit, és óhatatlanul kontrasztba állította a nyugati civilizációban élőkével.

Az új kötetben módosult a perspektíva. Bár a címek, sőt a történetek is polarizálók, de hangsúlyos a szemben álló civilizációk egymásra hatása, összetartozása, egysége is. Mert ami az iszlám régióban történik, annak a fejlett világ okozója is, elszenvedője is. Például a klímaválságot, mely elsivatagosítja Afrikát és aszályokkal sújtja a Közel-Keletet, többé-kevésbé a fejlett világ okozza, s a jelenkori háborúkban Amerikának és a volt gyarmatosítóknak is megvan a maguk felelőssége. A következmények még nyilvánvalóbbá teszik a régiók elválaszthatatlanságát. Az aszályok és a háborúk menekülthullámokat keltenek, tömegek indulnak Európa felé. Ezzel a problémával két szöveg – a Hosszú hétvége és A varjúkirály – központi témaként foglalkozik, egy pedig érintőlegesen. Az utóbbi a kötetnyitó novella, az Egy kis szívesség. Ebben az Iszlám Állam legyőzése utáni helyzetet érzékelteti az én-elbeszélő, Maros Dániel Szíriában. Az újságíró a kurdok által elfogott dzsihadistákkal kíván interjút készíteni, s eközben értesül a kurdok keserűségéről, hogy Európa cserben hagyta őket. Ők hozták a legnagyobb áldozatot az Iszlám Állam megsemmisítéséért, mégis nekik kell visszavonulniuk, s átadniuk a területeket a szíriai Aszad síita milicistáinak. S azt is el kell viselniük, hogy a törökök hátba támadják őket, lerombolják városaikat, és kiirtják az ott élőket. Európa, ami eddig fegyverekkel segítette őket, most, hogy a dzsihadista terroristákat legyőzték, elégedetten hátradől: a maga részéről befejezte a háborút. Maros kérdésére, hogy mi lesz az Európából érkező terroristákkal, a kurd táborvezető egyszerű, és elég valószínű választ ad: Aszad majd elindítja őket Európa felé, „menjenek csak haza, és Európában robbantgassanak”. A jókora csattanóval záruló novella egyfajta előkészítője a kötet másik két globális tárgyú, de magyarországi helyszínű írásának, melyek a menekültkrízist tárgyalják.

A Hosszú hétvége és A varjúkirály két végletes reakciót mutat fel a 2015-ös menekültválságra. Az elsőben egy elkényeztetett nő követeli ki tehetős férjétől, segítsenek egy arab testvérpáron, hogy azok mielőbb és ellenőrzés nélkül jussanak át a magyar–osztrák határon. (A házaspár Bécsbe tart egy hosszú kultúr- vagy inkább szexhétvégére.) Később az arabokról kiderül, hogy Párizsban öngyilkos merényletet követtek el. Ez az úgynevezett emberbaráti, igazából felelőtlen cselekedet nyolc ember halálát okozza, igaz, közvetetten.

A varjúkirály történetében egy határ menti település (a beszédes nevű Átokfalva) polgárőrsége vállalja, hogy besegít éjszakánként a rendőröknek, s a közeli erdőből visszazavarja a menekülteket szerb területre. Vezetőjük a neonáci Testvériség szervezet küldötte, Ákos testvér lesz, s mivel kevesen vannak, felvesznek a „határvédelmi egységbe” két ágrólszakadt nincstelent is, Csontost és Csabit, volt állami gondozottakat. (Utóbbit jobb híján – lévén cigány.) Csontos nézőpontjából ismerjük meg a szereplőket, elsősorban a két árva fiút, s az ő reflexiói és hagymázas álmai tagolják a határvédők fokozatos elvadulásának drámai jeleneteit is. Az önkénteseket a kutya sem ellenőrzi, így egyre jobban megbátorodnak: először csak verik a menekülőket, később meztelenre vetkőztetik őket, ruhájukat, ingóságaikat elrabolják, s így kergetik vissza áldozataikat a határon túlra. Működésük „fénypontjaként” egy hattagú családot végeznek ki, mert a családtagok meg akarják akadályozni a gyereklány megerőszakolását. Az elbeszélő tempóváltásai, szűkszavú párbeszédei Móricz Barbárokját idézik föl, a gyilkosságsorozat pedig Zoltán Gábor Orgiájának kínzási jeleneteit. Azzal a különbséggel, hogy itt Csontosnak és Csabinak lesz bűntudata (igaz, másnak nem), egyiküket a halott anyja, másikukat a varjúkirály kísérti. A varjúkirályt Csabi hite szerint a Sátán küldi az „igazi bűnösökért”, márpedig egy család kiirtása megbocsáthatatlan bűnnek tűnik a szemében. A kisregény egy öngyilkossági kísérlettel indul és egy bevégzett öngyilkossággal zárul. Az elsőt a szegénység, a tehetetlenség és az anya tragikus elvesztésének traumája motiválja, a másikat a menekülők megalázásának, megkínzásának s meggyilkolásának az elviselhetetlensége.

A kisregény nem véletlenül került címadó pozícióba. Kiváló szerkezete, variációsan ismétlődő költői álomleírásai, naturalista történetmondása Jászberényi legmegrendítőbb írásai (Az ördög egy fekete kutya, Valahol a határon, A kutya kölyke) közé helyezik. Brutális tárgya alapján azonban beállítható a közel-keleti kegyetlenség-novellák sorába is. S mint ilyen, arra int, a szegénység, a káosz, a nacionalista fanatizmus Európában is megteremtik a barbarizmus lehetőségét, bármennyire szeretnénk is ezt a muszlimokhoz kötni. Ákos testvér és a polgárőrparancsnok Laci hazafias szólamai – megvédjük Magyarország határait, a mi munkánkat nem fogják elvenni, ezek nem emberek – ugyanúgy felmentést adnak a „ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj” betartása alól, mint az iszlám egyes hitelvei.

A kötetben több helyütt is szó esik előítéletekről, amelyek mások lealacsonyításának eszközei, s ez az eszköz alkalomadtán lehetővé teszi az elutasított emberek elpusztítását is. Ilyen prejudikációk a könyvben a cigányellenesség, a homofóbia és az idegengyűlölet (A varjúkirály, Keresztelés, Rá se ránts, Nem könnyű). Nyomatékul két olyan szégyenteljes történelmi eseményt is megidéz néhány írás, mikor az előítéleteket a hatalom fel tudta használni mások kiirtására és leigázására. Az egyik a holokauszt (Szerelem), a másik a kolonializmus. Az utóbbi máig tartó hatását, jelenlétét egy Indiából származó csontszobor sorozat tudatosítja az olvasóban. A szobrok az emberi élet állomásait mutatják be, s az egykori indiai művész élete végéig tökéletesítette a műveket, hogy azok aztán egy tehetős angol család vitrinjében tűnjenek el évszázadokra (A szobrok).

Jászberényi már korábbi könyveiben is gyakran szembesítette olvasóit morális dilemmákkal, s ebben a kötetben teljes mellszélességgel vállal fel erkölcsi üzeneteket. Ha ezeket kizárólag a történetek hordozzák, nem tüntetnek direkt jelenlétükkel, akkor remek írások születnek. Ilyen a már említett Egy kis szívesség, a Keresztelés, a Rá se ránts, A varjúkirály, továbbá a Hazatérés, a Pehelysúly, a White Madness. Néha azonban túl erős a nevelő célzat. A Szerelem például tankönyvi mintát nyújt ahhoz, hogyan világosítsuk fel gyermekeinket a nemzeti traumákról, ez esetben a magyar zsidóság 1944-45-ös tragédiájáról. Talán ha nem visszaemlékezésként első személyben, hanem egy külső narrátorral mondatná el a Szerelem történetét a beleágyazott hosszú párbeszéddel, életszerűbb lenne apa és fia beszélgetése. (Erre a megoldásra nagyon sok jó példa van a könyvben.)

Tendenciózusnak tűnnek számomra a Nyugati történet sztorijához fűzött szereplői kommentek is. Ebben az írásban Maros a születésének körülményeit meséli el, mégpedig csodaként és nyugati, azaz happy endes történetként. A csoda a meddőnek elkönyvelt édesanyával történik, aki négy és fél kilós fiúgyermeknek ad életet. A happy end, hogy a nagy baba bár darabokra szaggatta a negyvenkilós kismamát, de az anya életben maradt, felépült. Vészjósló azonban a narráció punkos indítása – „Vadállatnak születtem” – és ugyancsak a zárás, mely a nagyapa aggodalmait tolmácsolja: „[Ő] pontosan tudta, hogy mi a helyzet a kelet-európai csodákkal. Hogy nyilván ez egy olyan vidék, ahol folyamatosan, megszakítások nélkül történnek csodák, de ellentétben azzal a hellyel, ahová ezerkilencszáznyolcvan évvel ezelőtt az úristen leküldte megszületni a világ megváltóját, a kelet-európai csodáknak ára van. Ezt az árat pedig valaki egészen biztosan meg fogja fizetni. Ha nem a nagyapám, úgy az apám és az anyám, és ha ők nem, hát a gyerek maga.”

Hogy a nagyapa Jézus születésével hozza párhuzamba unokája világra jöttét, érteni vélem. De hogy Jézus Krisztus születésének ne lett volna „ára”, azt kétlem. Az én-elbeszélő itt egyértelműen a nagyapa szájába adja az Ady-féle megváltatlan „bús magyar sors” gondolatát. (Hogy miért épp a nagyapáéba, arra a Szerelem című elbeszélés ad választ.) Kétségkívül a kötet egészéből is kiérezhető valami kelet-európai elátkozottságérzés, például A magyar Pimodán bízvást eszünkbe juthat róla. Mert a Jászberényi-kötet férfi szereplői legalább annyi talentummal isznak, mint Ady és a felmenői. Isznak, ha bátorságra van szükségük, ha felejteni akarnak, netán emlékezni. Isznak, ha örülnek, ha bánkódnak, ha elbizonytalanodnak, ha eliszonyodnak. (A fiatalabbak még füveznek is, kokainoznak, a szegényebbje pedig a herbálra kapott rá.) A Nyugati történet valamiféle baljós előjelet társít Maros születéséhez, s ennek ágyaz meg Maros töredékes coming of age-története és portréja is a könyv közbülső novelláiban. Mert mindaz, amit Maros gyerekként, kamaszként és felnőttként megél, inkább szenvedés-, mint boldogságtörténet, noha a jelenben Maros sikeres író, gyermeke van, társa. De mindig tele van kételyekkel, tehetetlenségérzettel, elégedetlenséggel. Az a férfiideál, amelyhez igazodva felnőtt, félúton rekedt Kelet és Nyugat férfieszménye között. Ha az egyik szerint cselekszik, a másik ideálkép okoz frusztrációt és fordítva. Úgy látszik, Kelet-Európában egy emberben is jelen lehet két civilizáció értékrendje – egymástól elválaszthatatlanul.