Hát, ezek nem az én könyvespolcaim, s nem is a barátaimé, de még azoké sem, ahol először jártam, és éppen a könyvek egyikének-másikának felismerése teremtett valamilyen intimitást. Mert azok mindig halványszürkék, halványbarnák, halványsárgák, kiszítt kékek, zöldek, fehérek; csak egy-egy sötétkék (piros betűkkel a gerincen), vagy bordó (fehér vagy arany betűkkel). Az a vidám tarkaság, amely a booktuberek jellegzetes háttere, nekem mindeddig csak gyerekszobák könyvespolcairól és esetleg könyvesboltok megfelelő részlegeiből volt ismerős. Egészen új világra lettem figyelmes, napokat szántam rá, hogy különböző nyelveken találomra megnyissak és belehallgassak ilyen videókba, anélkül, hogy eligazodtam volna bennük. Alig találtam olyan könyvet, amit ismertem (vagy amiről akárcsak hallottam) volna. Egy magyar könyves vlogger, Matilda mindenesetre a 2019-es évben általa olvasott tíz legrosszabb könyv között sorolta fel az Értelem és érzelem című regényt, amin maga is álmélkodott, mert Jane Austen általában bejön neki. (Kérdés, hogy Austen miért törte át a magas – vagy kanonizáltnak nevezett – irodalom válaszfalát, s lett népszerű világszerte, messze túl az angolszásznak vagy európainak nevezett kultúrán, amit más egyéb mellett számos megfilmesítése, "megtelevíziózása", s sequelje – folytatása – jelez. Az Értelem és érzelemnek is van vagy tucatnyi folytatása és négy filmes, televíziós változata.)

Mindenesetre máris hálás vagyok Gács Annának, hogy beszélt erről a (nekem új) világról, s szívesen olvasnék olyan könyvet (biztos van, vagy hamarosan lesz ilyen is), amely áttekintve, s ugyanakkor individualizálva jellemezné a booktubereket, kiemelve a tehetségest, a szellemest, a furcsát, a komolyat, a bohóckodót, és így tovább. Nyilván közöttük is van olyan, akire hallgatunk, s van olyan is, akit nem veszünk komolyan. Közöttük is van tehetséges és tehetségtelen. S még az sem biztos, hogy ennek mindig a nézettség a mérőszáma.

Gács könyvének ez csak egy fejezete, abban a kontextusban, amelyet alcíme kifejez: a médiák által közvetített életrajzi személyességben, olyan szöveges, képes, videós önéletrajzi megmutatkozásokban, amilyeneket bárki föltehet a világhálóra, vagy készíthet. Magam is, bátorságot merítve ebből az új szubjektivitásból, állítom, hogy a hihetetlen számban követett könyves vlogoktól nem érzem fenyegetve az értelmező kritikaírást, amelyet művelek. Ennek vannak bizonyos előfeltevései, amelyek talán különböznek a Gács Annáétól, s röviden így összegezhetők. A magas kultúra fogalma továbbra is tartalmas, amennyiben van egy korántsem mozdulatlan, de lassú mozgású múltbeli, ám ma is érvényes értékhalmaza, művek csoportja (nem csak a nyugati kultúrából), amelyeknek mai kortárs befogadói – legyenek bármilyen kisebbségben – bizonyosan többen vannak, mint valaha és összességében is a kultúrák történetében. Hogy ideillő evidens példákat említsek a művekre: Szent Ágoston vagy Rousseau vallomásai. Továbbá a magas kultúrától megkülönböztetett tömeg-, szórakoztató, vagy népszerű kultúrán belül nemcsak a demokrácia-argumentum működik (a befogadók nagyságrendi különbsége, illetve az az állítás, hogy mindenki kreatívan részt vehet benne), hanem a meritokrácia-argumentum is (azaz, hogy megnyilvánulásai minőségileg megkülönböztethetőek: vannak a maguk nemében zseniális, tehetséges, gyönge vagy hitvány termékei). Még továbbá: mindkét halmaz nyitott. Amiképpen Jane Austen meglepő karrierjét említettem a népszerű kultúrában (ami – azt hiszem – mit sem változtat eredeti műveinek „kanonikus” helyén), azonképpen a tömegkultúrában is nagy lehetőségek vannak az átlépésre (gyakran anélkül, hogy eredeti kulturális pozíciójukat elvesztenék). Ilyenek például Jo Nesbø megrázó remekei, vagy hogy Gács Anna témájának megfelelő példát említsek, Szvetlana Alekszijevicsnek az egyszerű életrajzi riportázsokból nagy irodalmat létrehozó művei, s vannak a blogoszférából származó értékes irodalmi alkotások is. S nemcsak egyedi teljesítményekkel történhet meg az ilyen átlépés ide is, meg oda is. Hiszen a dzsessz-szel már rég meg is történt, és hasonló változást várok (és találok) érdeklődésemnek megfelelően Raymond Chandler műveinek megismerése óta a bűnregény bizonyos típusaiban.

Ezt a rövid vázlatot nem élezem ki kritikailag, noha idézhetném Gács Anna nem egy olyan mondatát, amelynek alapján úgy tűnne, hogy itt merőben különbözik a véleményünk. De ő nem is az esztéta vagy az irodalmár, vagy a kritikus, hanem a média-tudós nézőpontjából veszi szemügyre témáját, egy új kulturális termelést és befogadásmódot, amely nagyon is méltó a vizsgálatra.

Teoretikus fejezeteiben kevésbé a szerző, hanem a tanár szólal meg, aki a nagy szakirodalom karakterisztikus álláspontjait ismerteti és mérlegeli. Szót kap a kritikai vélemény, amelyet aggaszt a legszemélyesebb életrajzi megnyilatkozások banális mintakövetése, narcizmusa, a nyilvánosság kiüresedése, és szót kap az affirmatív vélemény, amely az emancipációt, a „radikális demokratizálódást” ünnepli, és közösségek létrehozásának lehetőségét látja a bloggerek és vloggerek tevékenységének szubjektivizálódásában. Gács Anna legtöbbször józanul középre áll, megfontolja az egyik nézet szkepszisét, a másik reményeit, de – mint egy hivatkozott szerzője nyomán mondja – célja az, hogy „közös alapot találjunk a jó kétszáz éves előtörténettel rendelkező tekintélyes modern önéletrajz olvasására, és, mondjuk, egy blog nyomon követésére”.

A közös alap nyilván az emberek radikális egyenlősége. Igen: emberi jogainkban (mint jól tudjuk, az élet, a szabadság és a boldogságra törekvés jogában) egyenlők vagyunk, de nem vagyunk egyenlők élményeinkben és élményeink kommunikálásának képességében. Bár minden további nélkül elképzelhető egy kismama-blogban valamely nagyerejű vallomás az élet kezdetéről, mégis úgy látszik, hogy Gács Anna elkülönít bizonyos tapasztalat- és élménycsoportokat, amelyeket másoktól megkülönböztetve tanúságtételnek nevez.

Ilyen a halálközeli állapot megjelenítése, a test öregség és/vagy betegség által létrejött extrém esendősége, s ilyen egy nagy alcsoport, amelyet ma gondosan és eleven viták közepette archiválnak, a holokauszt-túlélők tapasztalata. Ez az elkülönítés is tele van paradoxonokkal.

Kertész Imre Az angol lobogó című fikcióban beszél a fikció, az irodalom kimerüléséről és vele szemben a tanúságtétel jelentőségéről. Az átlagos tanúságtételekről viszont – Gács Anna ezt is idézi – úgy nyilatkozik, hogy szeretném, ha nem olvastam volna (s nyilván ezért fojtottam el, amikor a Mentés máskéntben olvasnom kellett): „Amellett ott vannak Spielberg interjúalanyai, ezek az öregemberek, asszonyok és férfiak, akik az első szó után annyira meghatódnak önmaguktól, hogy sírva fakadnak a képernyőn vagy agresszívvé válnak. Ha egy szegletes arcú idős asszony, akinek állkapcsa akár a diótörő, a műfogait csattogtatva, gonosz indulattal elbeszéli a mindenki által ismert közhelyeket, az ember szinte azt gondolná, hogy ha már megesett, akkor jobb, hogy vele esett meg…” Gács Anna meghökkentőnek nevezi ezt a bejegyzést – nekem erősebb szavam lenne rá. Mindenesetre az irodalom szembeállítása a tanúsággal Kertésznél problematikusnak bizonyul, mert irodalmi formában ad hangot az irodalommal szembeni kételyének, méghozzá úgy, hogy nem rongálja, nem bontja meg a klasszikus novella-formát, s amikor valódi tanúságról beszél, akkor saját nagy tanúságtevő irodalmi műve, a Sorstalanság lebeg a szeme előtt. Csak néhány sorral korábban írja felháborodottan, hogy „Magyarországon lehetséges a Holocaustról beszélni, sőt a Holocaust művészetéről is, anélkül, hogy közben megemlítenék a nevemet”.

A legtöbbször gondosan mérlegelt, de mégis nyugtalanító ellentmondások és paradoxonok Gács Anna esettanulmányaiban (voltaképp kritikáiban) találják meg legjobb helyüket. Sajnos, kizárólagosan a blogo- és vlogoszférából nem találunk ilyen konkrét elemzéseket – ez talán majd egy következő könyv tárgya lesz. Ezekhez legközelebb a Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvéről (eredetileg blogjáról), annak színházi változatáról, és online/offline recepciójáról szóló írás áll, amely az affektusok fölértékelődésével hozza összefüggésbe a reakciók empatikus telítettségét. A szépirodalmi befogadás határait átlépő diskurzusokról van szó, amelyekben gyakran az eredeti történethez hasonló saját történetek kerülnek szóba. A részvétet néha önmegerősítő fölényérzet táplálhatja, itt mintegy – mint Gács Anna írja – demokratizáló történetcsere folyik.

Más megragadó és kiváló analízisek női művészek és amatőrök betegségdokumentációiról, az ismert angol képzőművész, Tracey Emin önéletrajzi filmjének dilemmájáról, Nádas Péter Saját halál című művének és Forgács Péter filmadaptációjának összehasonlításáról szólnak. Emin (akiről az új szubjektivizmus jegyében elmondom, hogy szíven ütve olvastam éppen e sorok írása közben a Guardianben az intimitás határait messze túllépő interjúját hólyagrákjáról) filmjében Gács értelmezése szerint a születési helyére visszalátogató sztár toposza és az önantropológus szerepe között ingadozik; olyan fiatal lányokat gyűjt maga köré és interjúvol, akiknek ő a kiválásával példaképe lehetne, s akik viszont sorsukkal és sorslehetőségeikkel megjelenítik a kamaszkorában kétszer is megerőszakolt művészt.

Nádas jelentős művének és Forgács érdekes experimentális filmjének összevetésében újra megjelenik az a bökkenő, amelyről írok ebben a bírálatban. A halálközeli élményről számos beszámolót ismerünk. S „akármennyire kiemelkedik Nádas szövege mint irodalmi szöveg ezeknek a beszámolóknak a tengeréből, azt gondolom, alapvető rokonságot teremt velük az, hogy Nádas szövege is a tanúságtétel retorikájához folyamodik” – olvassuk egy helyen, egy másikon pedig: „…önéletrajz-felfogását a kortárs »narcisztikus« önéletrajz-boommal, a hétköznapi kíváncsiságot kielégítő és jól utilizálható énelbeszélés-tengerrel szemben fogalmazza meg”. Azzal foglalkozik, hogy „mi tesz elmesélésre méltóvá, példaszerűvé egy életet abban a korban, amikor a privát történetek tömkelege kerül nyilvánosságra”.

Nos, az ilyen és hasonló feloldatlan, s talán feloldhatatlan ellentmondások akadályozzák meg, hogy Gács Anna a komoly áttekintés mellett erős elméletet konstruáljon témájáról, s ugyanakkor ezek felismerése alapozza meg, hogy megvilágító elemzéseket adjon az egyes művekről.