Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NYOLC HÚRON PENDÜLNEK

Jean-Marie Leclair – The Complete Sonatas for Two Violins, Vol. 1
2020. nov. 10.
Kíséret nélküli két hegedűre komponált eredeti és teljes értékű (nem pusztán didaktikus célt vagy más alkalmi célt szolgáló) kompozíciók a barokk korban is ritkaságnak számítottak, más korokban meg úgyszólván ismeretlenek. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.
Éppen ezért Jean-Marie Leclair két, egyenként hat-hat kíséret nélküli, kéthegedűs szonátát tartalmazó opusza (1730-ból, illetve 1748 tájáról) jelentős repertoár-értékkel bír, tekintettel szerzőjük elsőrangú zeneszerzői kvalitásaira. Leclair, a fontos francia zenészek közül elsőként, a hegedűvirtuóz-zeneszerző típusához tartozott, akinek játékáról – akárcsak Corelliéról, Vivaldiéról, Tartiniéról vagy Locatelliéról – elragadtatott kortársi beszámolók maradtak fenn. Ám hozzájuk hasonlóan zeneszerzőként sem volt dilettáns, és mind a sokszor merész és váratlan hatások alkalmazásában, mind az olasz és a francia hangszeres stílus Lully megálmodta szintézisének megteremtésében, mind pedig a virtuóz játéktechnika vívmányainak kiaknázásában egyaránt mértéktartó és tudatos maradt. Mint Haydn szimfóniáinak, az ő szonátáinak sincs megállapodott tételrendje, minden darab formáját végső soron a benne foglalt zenei anyagok és karakterek határozzák meg, és igazi értéküket a szonáták belső gazdagsága, a gondolatok eredetisége és ihletettsége adja.
 
A Kelemen BarnabásKokas Katalin művészházaspár két CD-n játssza el Leclair op. 3-as, illetve op. 12-es 12 kéthegedűs szonátáját. Az első, nemrég megjelent CD anyagába mindkét opuszból három-három szonátát választottak be, ezen érdekes módon tartalmazzák a két sorozat összes – szám szerint három – moll hangnemű kompozícióját, tehát a mostani váltakozással szemben a második lemez csupa dúr darabot fog tartalmazni.
 

A két előadó (modernizált, de eredeti) olasz barokk hangszereken, barokk vonók kópiáit használva játssza a késő barokk szonátákat, gyakorlatilag mai hangmagasságban, és az E-húr kivételével fémmel font bélhúrokat alkalmazva. A barokkban persze mind a négy hegedűhúr bélhúr volt, mindazonáltal ez a megoldás is jól hallhatóan puhítja, olvadékonyabbá teszi a hangjukat, mondjuk, ahhoz képest, amellyel Bartók hegedűduóit megszólaltatják.

 
Persze a historikus hangzás imitálása nem lehet abszolút cél, hiszen a barokk korban is bármilyen hangszerről bármely más hangszerre adaptáltak kompozíciókat. Lényegesen fontosabb például a barokk súlyviszonyoknak, a disszonancia és annak feloldása közti hatalmas hangerőbeli és érzetbeli különbségnek a kiemelése, vagy a frazeálás finom struktúrájának, a tagolások hierarchiájának érvényesítése a későbbi legato-ideállal szemben. Örvendetes tény, hogy az idegenkedés évtizedei után ma már sok modern hangszeren játszó, de nyitott és érdeklődő előadóművész és együttes is hagyja hatni magára a historikus előadói praxis művelőinek tevékenysége nyomán leszűrt felismeréseket és megközelítéseket, amelyeket így mintegy választható módon ki-ki beépíthet saját előadói stílusába.
 
Kelemenben és Kokasban tehát megvolt a kíváncsiság ahhoz, hogy ehhez az értékes barokk anyaghoz nyúlva ebben az irányban is tájékozódjanak. Felvételük azonban elsősorban kortól független zenei kvalitásaiknak köszönhetően lett olyan szuggesztív és harmonikus. Túl mindenfajta technikai csiszoltságon, a két előadó hibátlan összjátékán és a megnyilatkozás magabiztosságán, a siker titka minden bizonnyal az adott szerző és zenei anyag iránti affinitásban rejlik, abban az érzékenységben, amellyel megtalálták és nyilvánvalóvá tették ennek a zenének a különleges szépségeit, ötletgazdagságát, emlékezetes pillanatait. Olyanokat, mint a C-dúr szonáta lassú bevezető szakaszának emelkedettsége, az e-moll szonáta Gavotte tételének testetlen, filigrán finomsága, amit bensőséges, szinte simogató játékukkal tettek emlékezetessé. Különleges tétel ugyanennek a szonátának a záró Prestója, amellyel már-már az eksztázisba ragadták a hallgatót. Az F-dúr szonáta a zenei folyamatot erőszakosan megszakító tremolókat játszották kortárs zenéket idéző, drámai hatást keltő nyerseséggel. Tündéri hatást keltve játszották ugyanennek a szonátának a mindvégig magas regiszterben, testetlenül repdeső zárótételét, az egész lemez egyik gyöngyszemét. És jelentős tételnek bizonyult előadásukban a záró g-moll szonáta Aria graziosója is, ez a több szakaszból álló, haydnos minore váltása révén is különleges, figyelemreméltó darab.
 
Érdekes és élvezetes felfedezőút az, váratlan élményekkel, amelyre a kiváló művészházaspár CD-je invitál bennünket. Máris nagyon várom a másik, dúr hangnemű utazást.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek