Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NINCS IS BETILTVA

Matei Vișniec: III. Richárd betiltva / Vádli Társulat, Szkéné
2020. okt. 30.
Jelentem: beütött a skizo. Azt akarom látni a színházban, amiben élek, és baromira elegem van abból, amiben élek. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Mucsi Zoltán és Bánfalvi Eszter.
Mucsi Zoltán és Bánfalvi Eszter.  
Juthattam volna a fenti felismerésre pusztán abból, hogy egy röpke hét alatt két 1984-et láttam; és hát Orwellből ennyi mondható tetemesnek. De mégsem ettől jött a skizo (megírom majd hamarosan), hanem amikor kvázi desszertnek bejött ez a Matei Vișniec-darab, a III. Richárd betiltva, a Szkénében. 
 
Pedig milyen viccesen indul: Mejerhold békésen alszik az elején, miközben a bizottság – a Bizottság – a III. Richárd próbáját nézi, illetve a végtelenségig tanácskozik, ki bírja ezt kivárni, hát elalszik. A súgó, Zenaida ébreszti föl. Aztán a második jelenetben is alszik, immár az erősen terhes felesége mellett, de akkor maga Sztálin ébreszti fel, aki borzasztóan kedves, hátborzongatóan, mondjuk, és rémesen lelkesedik a III. Richárdért, mármint a Mejerhold rendezéséért. Még azt is megengedi, hogy a renitens rendező meggyújtsa a Berijától kapott vacak pipáját…
 
Ez utóbbi már a rémálom első fejezete, hiszen a III. Richárdot még be sem mutatták. De a küzdelem már zajlik: Mejerhold és a főszereplőt játszó színész között, Mejerhold és a felesége között, Mejerhold és Mejerhold között, mert ez utóbbi – megengedhetetlen lazaságból – „elengedte” Richárd figuráját, akiből majdnem pozitív szereplő lett, vagy tán egészen az… És a rémálomban a Fővezér ugyan lelkes, ámde fölébredve, mint tudjuk, mindjárt kivégezteti a rendezőt.
 
Mucsi Zoltán és Fodor Tamás.
Mucsi Zoltán és Fodor Tamás.    
Látjuk: Vișniec abszurdja Szikszai Rémusz rendezői kezén tragi-komi-abszurd lesz, mert kileng mindkét irányba, miközben a kötőanyag mégiscsak összetartja. „Ess kétségbe! Pusztulj!”, mondják szép sorban III. Richárd áldozatai a Shakespeare-darab ötödik felvonásában, s hogy Szikszai átemelte Mejerhold álmába, a tragikus vonulatot erősíti, miközben az előadás mozgásvilágát adó táncosok lépte könnyű, hangja búg. Az meg vicces, amikor a Richárdot játszó színészt instruálja: „túl nagy a púp”, mondja, mire megjelenik Tánya, hozza a kisebb, majd a még kisebb púpot, a túl nagyot meg a hasára illeszti, hiszen terhes.
 
Egyszerű a díszlet, mint a Vádli előadásaiban mindig; néhány jó mozgású sötétszürke vasajtó vagy szekrényajtó, rajtuk baljós strigulák, mellé pár szék és egy többfunkciós zsúrkocsi – Cziegler Balázs teret tervezett az előadáshoz, jó teret. A kórusszerűen működő fekete-fehér ruhás fiúk és lányok paradox aláfestő hatást produkálnak: még amikor sorozatban és többszörösen lövik főbe őket (amiről nem nehéz Mejerhold küszöbön álló kivégzésére asszociálni, sőt, miközben natúr rendezői instrukciót látunk), abban is van valami artisztikus lágyság.
 
Nagypál Gábor és Mucsi Zoltán. Fotó:
Nagypál Gábor és Mucsi Zoltán.     
Hanem a színészek – ott nincs lágyság, csöpp sem. Mucsi Zoltán már nem kevés előadást vitt el a hátán, vagyis tudjuk, hogy képes rá; most ráadásul nem ez a dolga. Tán ezért is van, hogy lazán és árnyaltan fogalmaz meg egy figurát, aki nem született sem különösebben bátornak, hősnek meg végképp nem, csak színházi embernek, rendezőnek. Csapás ez neki; nincs az a rémálom, amely kizökkentené a III. Richárd alakján való tipródásból. Megfelelne ő mindenkinek, még annak a fura minidiktátornak is, aki amúgy az újszülött fia, csak máris öreg; mondja a monológot együtt a színésszel, ebben van otthon, de nem hagyják otthon lenni… Mucsi finom nüanszokkal teli, gazdag játékát hasonlóan pompás alakítások keretezik, meg lehet köztük építeni az orbitális magányt, mert végülis erről van szó – csudára összeérett ez a Vádli, és hibátlanul illeszkednek közéjük az újak is.
 
 
Mucsi Zoltán és Kaszás Gergő. Fotó.
Mucsi Zoltán és Kaszás Gergő. Fotó: Mészáros Csaba    
Fodor Tamás sétál a karakterek közt; döntse el a néző, hogy Sztálinként, vagy Mejerhold anyjaként remekebb. Mosolyra késztető parádé, amit művel, de azért a csecsemőben való lubickolás láttán muszáj lehervadni a mosolynak, mert az maga a fenyegetés, a „sárkányfog-vetemény”. Bánfalvi Eszter a feleség és a súgó szerepében a hétköznapiság, a beletörődés és a láthatatlan, de azért meggyőző tönkremenés színeit váltogatja.
 
És akkor ott ez a Richárd, vagyis az őt játszó, készséges és bizonytalan színész – illetve az őt játszó Nagypál Gábor. Na, tőle szívesen megnéznék egy teljes III. Richárdot. A színész, akit játszik, ugyancsak ismerős: a bátorság és az óvatosság kevercse, aki nem bánná, ha valami „szép, szerelmes” darabot próbálnának inkább, a Romeo és Júliát vagy az Othellót, hátha elkerülnék a legfőbb veszélyt, de az igazi kihívás vonzza mégis, a veszekedés, tönkremenés, talpraállás mókuskerekében való tipródás, ez a nyavalyás III. Richárd.
 
Ebben a rétegzett rémálomban egyik-másik fenyegetettség és fenyegetés túlontúl ismerős, pedig Szikszai nem erőszakolja bele a jelenidőt, megy az magától. Mejerhold a börtönben ébred föl, a kivégzése előtt, ahol a Börtönőrrel van még egy sűrű, életes jelenete. Két világ találkozik itt, és Kaszás Gergő még a fényéveket is eljátssza, ami köztük feszül. Aztán az eltűnését is. Meg a Mejerhold eltűnését is.
 
Amikor az írógép billentyűinek kopogása maga a sortűz.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek