Az idén hetvenkét éves lengyel rendező, Agnieszka Holland korát megszégyenítő tempóval, határtalan odaadással, és különösen az utóbbi években nem kevés kritikai éllel készíti filmjeit, melyek élesen rezonálnak hazája és a nagyvilág általános közérzetére. Három évvel ezelőtt egy krimi keretein belül hívta fel a figyelmet a természeti világ értelmetlen pusztítására (Pokot), tavalyi alkotása (Mr. Jones) pedig a valóságot foggal-körömmel elhallgatni kívánó, mindenkori diktatórikus rezsimek allegóriájaként is olvasható. 

 

Legfrissebb koprodukciója annak a Jan Mikolášeknek a megpróbáltatásait viszi vászonra, aki a huszadik század első felében gyógynövényszakértőként százezreket gyógyított meg, miközben az aktuális önkényuralmi rendszerek rendre kihasználták vagy hátráltatták munkáját. Holland a cseh „csodadoktor” életének meghatározó pillanataival egyszerre szemléltet egy jellegzetes kelet-európai sorstörténetet (gondoljunk Béres József cseppjeinek kálváriájára) és von párhuzamot saját korával.

 

A film már-már tankönyvszerű, mégis remekül működő elbeszélési struktúrával, magabiztos rendezéssel ismerteti meg nézőjét főhősével. A történet első felében a már idősödő Mikolášeket (Ivan Trojan emlékezetes alakítása) láthatjuk, aki az ötvenes évek második felének Csehszlovákiájában rendkívüli népszerűségnek örvendett mind a szegények, mind a tehetősebbek köreiben, sőt mint később kiderül, neves művészek és politikusok is megfordultak nála. A lelkiismeretes, segítőkész szakember – aki szigorúan nem doktorként, hanem gyógynövényszakértőként írja le magát – nemcsak rendkívüli elhivatottsága és önzetlensége (pácienseitől gyakran nem fogadott el pénzt) miatt tett szert országhatárokon átívelő hírnévre, hanem mert különleges képességekkel is rendelkezett: az aktuális kuncsaft vizeletét a nap fénye felé fordítva pillanatok alatt pontos diagnózist tudott felállítani. Olykor még vizelet sem kellett, ránézésre meg tudta mondani, ki milyen betegségben szenved, vagy mennyi ideje van hátra. 

 

Híre és tekintélye a kommunista hatalom köreiben hamar szemet szúrt, ezért a párt lapjai rendre sarlatánnak, élősködőnek bélyegezték meg. A rendezőnő, ha nem is közvetlenül, de itt egyértelműen utal arra, hogy a valóság, a személyes tapasztalatok szöges ellentétben állnak az állami propagandát kiszolgáló médiumokkal. Nem kell sokat várni, a hatalom ökle lecsap Mikolášekre: letartóztatják, majd börtönbe zárják őt és asszisztensét. 

 

„Mit akarnak tőlem? Én csak egy színész vagyok!” – hangzanak el Hendrik Höfgen mondatai a Mephisto utolsó, feledhetetlen jelenetében. A párhuzam Szabó István filmjével nem véletlen, hiszen Holland is egy mindennapi ember szemszögéből szemlélteti azt, ahogyan a huszadik század eleji Közép-Kelet-Európa zivataros történelme megnyomorítja az egyén életét. Emellett hiába figyelmeztetik, Mikolášek nem kíván tudomást venni az aktuális politikai eseményekről, ő csak segíteni szeretne, ahogyan fogalmazza, „én csak embereket gyógyítok”. Különbség azonban Szabó művéhez képest, hogy a Sarlatán nem feszeget morális kérdéseket, hanem egyszerű tényként kezeli azt, hogy aki nem az aktuális elnyomó rendszer elvárásai szerint működik, az minimum gyanús lehet. 

 

Mialatt Mikolášeket a börtönben kínozzák és faggatják, megismerhetjük súlyos traumákkal terhelt múltját és azt, hogy miképpen vált gyógynövényszakértővé (érdekesség, hogy fiatalabb énjét saját fia, Josef Trojan alakítja parádésan), valamint miért kezdte el szinte átlagon felüli elszántsággal gyógyítani az embereket. A néző számára szépen lassan kirajzolódik a film egyik figyelemre méltó erénye, nevezetesen, hogy Mikolášek hiába tesz csodákat, nem szent ember, hanem rideg, istenkomplexusos, váratlan dühkitörésekre hajlamos figura, mélyen vallásos és homoszexuális. Ez utóbbi, történészek által nem alátámasztott aspektust a Sarlatán egyes bírálói szerint az alkotók csupán azért emelték be, hogy könnyebben eljusson az Oscar-díj szűkített listájára (Csehország egyébiránt ezt a filmet nevezi a 2021-ben esedékes díjátadóra), ám a filmet látva világossá válik, Holland célja nem az aranyszobor bezsebelése, hanem hogy kinyilvánítsa, az azonos neműek kapcsolatát nemcsak a diktatórikus, hanem az elvben demokratikus rendszerek sem tűrik, elég csak az utóbbi hónapokban a lengyel LMBTQ közösségek elleni gyűlöletkeltő retorikára és az aktivistáikat érő erőszakos rendőri fellépésre gondolnunk.

 

Holland tehát egy meglehetősen komplex karakter köré építi történetét, ám célja nem a tökéletes hitelesség megteremtése volt, hanem tulajdonképpen az, ami általában a történelmi filmek egyik ismérve, nevezetesen annak érdekében, hogy reflektáljon korának eseményeire, fiktív elemeket is be kell emelni, jelen esetben Mikolášek titkos kapcsolatát asszisztensével. Ám ennek ellenére, vagy éppen ezért, a forgatókönyv így is több helyen kidolgozatlan marad, ugyanis e viszonyt nem sikerült hihetően bemutatni. František (Juraj Loj), az asszisztens/szerető egyik pillanatban még elutasítja Mikolášek közeledését, a következőben már elfogadja. Ez a következetlenség végig kíséri a viszonyukat.   

 

Ha a Sarlatán számos pontja nem is felel meg a valóságnak (Mikolášeket például nem két páciense halála, hanem adócsalás és kuruzslás miatt ítélték el – alaptalanul), Agnieszka Holland munkája így is lendületes ritmusú, izgalmas, szépen fényképezett, erőteljes színészi alakításokat felvonultató mű, mellyel nem elsősorban a széles közönség számára korábban ismeretlen gyógynövényszakértő előtt kíván tisztelegni, illetve az ő nem mindennapi életét bemutatni, hanem vitathatatlanul saját hazájának pillanatnyi, meglehetősen lehangoló közhangulatát kívánja a nézők elé tárni.