Nem túl meglepő állítás, hogy a politika (főleg, ha tágabban értelmezzük, mint a napi politikát) a társadalmi lét egyik állandó aspektusa, amely természetesen megjelenik a kultúrában, annak minden szegmensében – így az úgynevezett „könnyűzenében” is. (Rengeteg vita folyt és folyik arról, hogy pontosan mit is fed a „könnyűzene” kifejezés, hogyan jelölhetők ki a határai, de itt most maradjunk annyiban: arról van szó, amit az angolszász terminológia popularnak nevez, de ez nem feltétlenül fedi le a magyar „popzene” szó szűkebb, eleve minősítő jelentését – persze a „könnyűzene/komolyzene” kettőssége is minősít.)

Rengetegen rengeteget írtak már arról, hogy miként jelenik meg a könnyűzenében a politika, miként jelenik meg a politikában a könnyűzene, és ennek milyen formái vannak a manifeszt depolitizáltságtól (ami egy politikai keretrendszerben természetesen maga is a politizálás egy formája) konkrét politikai erők nyílt képviseletéig, politikai üzeneteik „megzenésítéséig”, sőt olyan politikai krédók kifejezéséig, amelyek más kontextusban nem is léteznének. Éppen ezért éreztem jócskán eltúlzottnak a Botos Máté által szerkesztett tanulmánykötet bevezetőjét, miszerint „A magyar viszonyok között a jelen kötet mindenképpen izgalmas és úttörő jellegű annyiban, hogy nem csak hazai témákat dolgoz fel, illetve nem csak a szűkebben vett kortárs zenére fókuszál.” Valójában bőven akadnak olyan kötetek, monográfiák, tanulmányok magyar nyelven, amelyek efféle témákkal foglalkoznak (igazából nem egy recenzió, hanem éppen a kötet feladata lenne ezekről legalább hozzávetőleges áttekintést adni az ötletszerű tallózás helyett) – a protest songtól a hippikorszakon és a punkon vagy a gettó rapen át egészen a mai kismillió irányzatig. Nem utolsósorban azért, mert igencsak kiterjedt, sőt sok szempontból kollektív – populáris – kultúra ez, így kérdései rengeteg embert foglalkoztatnak, és sokan írtak is róluk, szakemberek csakúgy, mint laikusok (és itt is milyen nehéz kijelölni a határokat). Magyarul is, nem csak hazai témákról is.

A téma magyar bibliográfiáját felsoroló Bevezető teljesen érthetetlen módon Tardos Péter 1980-ban megjelent Rock lexikon című kötetével indul („Magyarországon a politikai-ideológiai körülmények miatt még a téma kataszterének felmérésére [sic!] is csak az 1980-as évek elején került sor” – szögezi le a Bevezetőt író Botos Máté), holott – mint ugyanott olvasható – Tardos 1970 óta három kötetet is publikált a témában (Beat ’70; Beat kislexikon; Beat-pop-rock, mindhárom a Zeneműkiadónál jelent meg), amelyek bizony részletesen foglalkoztak a politikai vetülettel is, nem is színvonaltalanul. Rengeteg cikk, írás jelent meg a sajátos, kimódolt lazasággal szerkesztett „ifjúsági sajtóban”, főleg a „trendibbre” fazonírozott Ifjúsági Magazinban már az 1970-es években is, bár ez az „ifjúsági probléma” csak 1983-ban tetőzött annyira, hogy a KISZ illetékesei megjegyezték: „a lapban túlsúlyba kerültek az extremitások, például túl sokat foglalkozott a punkjelenséggel és a szexszel, ami miatt az olvasóban torz kép alakulhat ki a magyar fiatalságról”. De ott voltak (a teljesség minden igénye nélkül) a zenetörténész Maróthy János lelkes és értő írásai a protest-songról (szocialista nevén „pol-beatről”), Pernye András jazz-kötetei (amelyekben szintén bőven esik szó a politikáról, hát hogyne esne?) az 1960-as évek közepéről, Ungvári Tamás Beatles-bibliája 1969-ből, és azóta is könyvtárnyi irodalom született a témáról, amelyek közül a Bevezető csupán Kőbányai János két esszé- és riportkötetét, valamint Sebők János valóban korszakos műveit sorolja fel! Egy ilyen széles, jól kiépített úton persze meglehetősen könnyű „úttörő jellegűnek” lenni.

A kötet Bevezetője a szakirodalom érintőleges felsorolása mellett – érthető módon – egyfajta fejlődési sémát is igyekszik felvázolni, amely mindazonáltal túl átfogóra sikerül (különösen annak fényében, hogy a kötetben utána nincs a témát nagy merítésben tárgyaló írás), és vitatható állítások is előfordulnak benne. Nem igazán világos például számomra, hogy a nyíltan forradalmat követelő Jefferson Airplane miért lett volna „lágyabb” és „introvertáltabb”, és hozzá képest például az inkább metaforákban fogalmazó The Doors „a rendszert nyíltabban elutasító formáció”? Mindegy, talán nem is ez a lényeg.

De ha nem is úttörő jellegű a tanulmánykötet, vajon teljesíti-e a Bevezető másik állítását, és „izgalmas”-e? Sajnos, azt kell mondjam, hogy csak ritkán.

A kötet alapvetően konferenciakötet. Tizenkét szöveg sorakozik benne, ezek között akad klasszikus intézménytörténeti tanulmány, esettanulmány, intim esszé, publicisztika, szövegértelmezés, politológiai elemzés. Szembetűnő amúgy a szociológiai közelítés, illetve az oralhistory hiánya, pedig ezek – legalábbis az én véleményem szerint – igazán adták volna magukat ebben a tematikában. Az egyes szövegek színvonala igen egyenetlen.

Csatári Bence tanulmánya klasszikus intézménytörténet, precízen okadatolt rövid betekintés a Kádár-kori könnyűzenei cenzúra világába. Kronológiája kicsit zilált ugyan, de ez nem zavaró. Nagyjából azt kapjuk, amit a tanulmány címe alapján vártunk, a szöveg fegyelmezett, informatív. A kötet egyik legjobb tanulmánya.

Pintér Károly az István, a király politikai olvasatairól ír szintén alapos munkát, ám – mivel ezt a témát már igen sokszor, sokan körüljárták – nemigen találtam benne valódi újdonságot, bár a tanulmány nem egy helyen árnyalja, vagy inkább dúsítja a kialakult képet. Az István = Kádár, Koppány = Nagy Imre-olvasat semmiképpen sem új, inkább afféle közhelynek mondanám, nemigen látom valódi fontosságát a több oldalon át húzódó részletes magyarázatnak.

Fekete Balázs esettanulmánya három posztjugoszláv „underground” együttes bemutatásával igyekszik igazolni azokat az általa is „banálisnak” tekintett téziseket, hogy „a politikai kultúra és a politikai hagyomány összefügg”, valamint hogy „a könnyűzene segíthet a politikai hagyomány megismerésében és megértésében”. A „bizonyítás” természetesen sikerül (és nem tartogat különösebb izgalmakat), de sok érdekes információt is kapunk egy közeli, mégis – az angolszász centrumú popkultúra globális beágyazottsága miatt – számunkra mégis egzotikus undergroundról.

Nem igazán tudnám meghatározni Salát Gergely Pop, politika, propaganda Kínában című írásának műfaját. A sinológus szerző hosszasan értekezik a konfucianizmus hatásairól, és a témához szinte egyáltalán nem kapcsolódó kitérőkkel jut el addig az üzenetig, hogy „a művészet s azon belül a zene, illetve a politika kapcsolata Kínában más, mint amit mi Nyugaton természetesnek tartunk”. Hogy pontosan kik vagyunk „mi”, „Nyugaton”? Nyilván eléggé mást tartunk „természetesnek” itt, Kelet-Nyugaton – ahol egy „bornírt rendszerben” éltünk sokáig, bár csupán a múltban, amelynek „imbecillis megnyilvánulásaként” cenzúrázták a popzenét (óriási szerencse, hogy ilyen ma már természetesen nem fordulhat elő!) -, mint amit Nyugat-Nyugaton értenek. Kínából minden Nyugat, Nyugatról meg minden Kína. A téma kicsit hosszúra nyúló tárgyalása már inkább informatív, de valójában főként az derül ki belőle, hogy Kína nem is annyira totálisan más. Láttunk már ilyesmit. Látunk ilyesmit. A szerző által idézett, valóban elképesztően abszurd propagandadal, Az Internetes Információs Hatóság szellemisége („Erős internetes ország – mondjuk el a világnak, hogy a Kínai Álom felemeli Kínát…”) egyáltalán nem hat szokatlanul meglepőnek innen, ahol most, 2020-ban éppen ülök, és ezt a szöveget gépelem.

Nem nagyon tudok mit kezdeni Tóth Eszter Zsófia írásával sem, aki idézi, majd az idézetek után röviden kivonatolja a HétköznaPICSAlódások két, illetve a Kárpátia egy dalát, és azokból – rövid, furcsa kitérőt téve Kádár János sírjának kirablására – arra a következtetésre jut, hogy vannak, akik nosztalgiával és jóérzéssel emlékeznek a Kádár-korszakra, és vannak, akik éppen ellenkezőleg. Ki gondolta volna?

A kötet talán leginkább zavarba ejtő darabja Kőszeghy Miklós Néhány gondolat a vadászatról – esszékísérlet című írása. A szöveg szubjektív vallomás arról, hogy írójának mit jelentett, mit jelent a Hobo Blues Band Vadászat című koncept-albuma (amit, hozzám hasonlóan, szeret), maga a kisbetűs vadászat (amit, ha jól értem, hozzám hasonlóan nem szeret), némi esetleges szövegelemzést végez, hogy megfejtse a legközismertebb, kifejezetten könnyű megfejtésre készült metaforákat, miközben ilyen mondatok sorakoznak: „A zenekarról természetesen csaknem mindent tudni lehet, bár egy, az átlagnál talán valamivel alacsonyabb mesebeli arisztokratától megtanulhattuk, hogy a lényeg láthatatlan”; vagy „Ha komolyan vesszük a történettudományt,akkor közhelynek érezzük az állítást: semmi sem véletlenül történik épp akkor, amikor”; illetve „Nem folytatom, hiszen Önök arra végképp nem kíváncsiak, hogy én mi mindenre nem tudom a választ. Ha szilárd válaszaim lennének a feltett és az itt explicit módon fel nem tett kérdésekre, akkor talán egy komoly, lábjegyzetes előadást tartottam volna.” Én ezt értem. Amit nem értek, hogy mit keres ez a szöveg egy – önmeghatározása szerint tudományos – konferenciakötetben?

Hasonló kérdés merülhet fel Stumpf András A Cseh Tamás-egyenlet című írásával kapcsolatban is, ami máshonnan átvett publicisztika. Viszont – ellentétben Kőszeghy Miklós szövegével – kifejezetten jól van megírva, és – bár inkább érzületekkel és hangulatokkal, mint adatokkal operál – valóban sokat elárul a könnyűzene politikumáról. Amúgy pedig Stumpf írása az egyetlen a kötetből, amely a Fidesz Cseh Tamás-kisajátítási hullámáról írva legalább utal arra, hogy a kötet problematikája itt és most is releváns, nem valami olyasmi, ami mindig máskor és máshol történik.

Pintér Melinda a Trump-kormányzattal szembeni „protest-dalokról” írt tanulmányt, amelynek elején általában is igyekszik leírni a protest-dalok eredetét és jelentőségét. Kár, hogy csupán néhány közhelyes megállapításra, elnagyolt mondatra szorítkozott, például így: „Az egyik első tiltakozó dal – legalábbis amit a történetírók feljegyzéseiből ismerünk – az 1381-es Watt Tyler-féle parasztfelkeléshez kötődött.” Én értem, hogy a Chumbawamba pazar albumán, az English Rebel Songs 1381-1914 című lemezen a Cutty Wren című nótát (gondolom, erre utalt a szerző)a Watt Tyler-felkeléshez kapcsolják, de ez egyrészt nem bizonyított, csak afféle romantikus mítosz (a dal szövege egy 1776-os gyűjteményben bukkan fel először), másrészt – és ez a fontosabb – óriási irodalma van a korábbi protest-daloknak (még ha nem is feltétlenül angolszászok). Az amerikai protest-song sem a polgárháborúból kelteződik, hanem korábbról, és klasszikus korszaka sem a 20. század dereka-második fele, hanem az eleje, Joe Hill és az IWW Little Red Songbookjától a nagy gazdasági világválság időszakáig. Pintér Melinda alapvetően három okkal magyarázza a Trump-elleni protest-dal hullámot: hogy az elnök republikánus, hogy az internet és a szociális média korában ezek a dalok összehasonlíthatatlanul könnyebben terjednek, sokkal több embert érnek el, mint korábban, illetve, hogy „Donald Trump népszerűsége és elfogadottsága alacsony”. Hát, mindezzel nehéz lenne vitatkozni, bár némi árnyalást érdemelt volna még a probléma (főleg az utóbbi tézis szociológiai árnyalása), illetve Trump és a zeneipar (másrészt a zeneipar és az új protest-dal) ellentmondásos kapcsolata is kaphattak volna több helyet egy nyúlfarknyi bekezdésénél. Az izgalmas és aktuális téma így sajnos banalitásokba fullad.

A szcénát egyáltalán nem ismerőnek – mint én – érdekes kirándulás Fejes János utazása a black metal stilizált poklának műtüzes (és időnként a valódi tűzzel is játszó) mélyégeibe. Epizodikus képeket kapunk, a következtetések – amelyeket a tanulmányhoz képest meghökkentően nagyra duzzasztott bibliográfia kíván aláhúzni – nem túl fajsúlyosak. Különösen annak fényében, hogy – érdekes szerkesztői koncepció – lényegében ugyanezzel a kissé marginális, ámde éppen ezért érdekes témával egy további tanulmány is foglalkozik, Gyulai Attila írása, aki Carl Schmitt értelmezése nyomán politikai teológiaként elemzi a black metalt – mégpedig egészen kiválóan, elgondolkodtatóan, frissen. Ilyen szintű írásból kellett volna több, és elmondhatnánk, hogy egy valóban fontos könyvet olvastunk.

A könyv szerkesztője, Botos Máté a politikai szatíra eszközéről, a kádári kettős gondolkodás (a nemlétező szocializmus létező duplagondolja) működéséről ír a Sztárcsinálók című rockopera ürügyén. Gyulai Attila írása mellett ez volt a másik, amit kiemelnék a többi tanulmány közül. Botos alapos, szellemes képet ad az István, a király elődje (és részben oka), a magyar Jézus Krisztus Szupersztár igen sajátos és jellemző világáról, fogadtatásáról. Az idézetek a helyükön vannak, elemzésük nem reked meg a puszta leírásuknál – jó tanulmány, öröm volt olvasni.

Egészében véve nem értem ezt a kötetet. Nem értem a szerkesztői koncepciót, nem értem a kiválogatás szempontjait, és egyáltalán nem értem a kötet megjelentetésének okát. A cím nem fedi a tartalmat (bár vannak átfedések), a meghökkentően béna borító – a Hungária együttes tagjainak testére montírozott Aczél- és Kádár-fejek – szintén alig utal a kötet tartalmára. A legtöbb szövegnél azt éreztem, a szerző csak úgy apropóból, kínjában írta, vagyis előbb volt a konferencia és a könyv obligát ötlete, mint maga a megvalósítás. A tördelés slendrián (az idézetek hasábolása sokszor ide-oda csúszik, a szövegképek nem egységesek, mintha a szerzők által beadott fájlokat csak úgy egyeböntötték volna), a korrektor munkája láthatatlan, nem egyszer találkozhatunk teljesen értelmetlen, zavaros és magyartalan mondatokkal. Két kifejezetten jó elemzést – Botos Máté és Gyulai Attila írása –, egy precíz, színvonalas, bár nem túl izgalmas tanulmányt – Csatári Bence munkája –, valamint Stump András hangulatos publicisztikáját kivéve úgy érzem, megvezettek. Egy sor olyan szöveget olvastam, amelyek meglehet, továbbgondolásra lettek volna érdemesek, ám ebben a formában kötetként, sőt tudományos kötetként publikálni őket szerintem felesleges volt.

Hogy a hírhedt Sanzonbizottság elutasító kliséit idézzem Csatári Bence tanulmányából: „…szakmai szempontból nem felel meg a követelményeknek”, „nem elég ötletes, jellegtelen, kevéssé sikerült alkotás”.