 Jelenet az előadásból |
Pedig milyen szépen kezdődik! Mint egy ballada. Félkörben nyolc reflektor fekszik a földön, s ahogy a sötétben a lámpák felizzanak, sejthetővé-láthatóvá válnak a lámpatesteken álló frakkos vagy estélyi ruhás színészek. Középen széles zsákvászon lepel lóg, előtte gyökértelen, kiszáradt csemetefa függ a levegőben. A hátulról megvilágított lepel mögött három nőalak sziluettje nő óriásira, majd előlépnek a feketébe öltözött fejkendős parasztasszonyok, akik hosszú néma lelki felkészülés után nekilátnak a színpadon elhelyezett háromszor három fehér ing szertartásos összehajtogatásának. Térden állva végzik az összehangolt, ősi mozdulatokat, s ha egy sort befejeztek, előrébb csúsznak a következőhöz. Végül összeszedik az ingeket, és lassú léptekkel visszamennek a lepelhez, ahol kis várakozást követően – mint újkori moirák – megpörgetik a fácskát. Ezután szólal meg az egyetlen félmeztelen férfi (a címszerepet játszó Rácz József), aki elmondja Borisz Paszternak Hamlet című versét, s csak miután lámpányi kis színpadáról lelépett, kezdődik a tényleges történet.
Bár az elmúlt huszonöt-harminc évben a felvonultatott színpadi elemek mindegyike közhellyé vált, a kezdő jelenet ígéretesnek tűnt. S a magamfajta, sokat megélt nézőnek a vers első sora – „Elült a zaj. A színpadra lépek.” – felidézte Jurij Ljubimov felejthetetlen Hamletjének indítását, amikor a színpad mélyén, a hatalmas, önálló életet élő, kötött függöny előtt a címszerepet játszó színész-énekes, Vlagyimir Viszockij – kezében gitárjával – ül a földön, s e szavakkal kezdi a moszkvai Taganka Színház előadását. Aztán feláll, indul előre, hogy a maga és Hamlet kilátástalanságát, tehetetlenségét és elkeseredettségét a zárósorokba sűrítve a nézők képébe süvítse: „Minden farizeusságba dermed./ Végig kell élnem. Magam vagyok.” A Doktor Zsivágó végén hiába hangzik el ismét a költemény, a keret csak formális, mert Paszternak e tragikus lírai vallomása nem lesz szerves része a zanzásított regényadaptációnak.
 Orosz Melinda, Rácz József és Kacsur Andrea |
A szűkszavú színlap szerint a regényt színpadra alkalmazta Sárkány Sándor, ami ez esetben nemcsak a szövegváltozat elkészítését jelenti, hanem a látvány tervezését és a rendezést is. Az előadás alapján nehéz lenne megfejteni, hogy a képzőművész Sárkánynak vajon miért pont Paszternak művére esett a választása. Feltehetően meghatározó fiatalkori színházi élménye lehetett Szikora János 1988-as szolnoki Doktor Zsivágó-adaptációja és rendezése, amelyben Mertz Tibor főhőse körül – mint a fényképezőgép blendéje – síkban mozgó fekete falak szűkítették és tágították a teret. Sárkány rendezésében is elsődleges a képi fogalmazásmód, amelyet – akárcsak más szcenikai munkáit – a minimalizmus jellemez. A zsákvászon lepel mint központi díszletelem például minden jelenetben más funkciót kap, s e tárgy a szituációknak megfelelően jelképes tartalommal telítődik (kifeszítve, a végébe rudat dugva és vörös fénnyel megvilágítva zászló, a szerelmi vágy bekövetkeztekor a szereplők belecsavarodnak, de lehet templomtorony, vagy kastély, kórház s egyéb helyszínek jelzése is).
 Vass Magdolna és Ivaskovics Viktor |
A vaskos regény színpadra állítása persze nem könnyű, hiszen az orosz-szovjet történelmet 1903-tól a II. világháború küszöbéig felölelő művet nagy részben a történteket megélő, eltűrő és elszenvedő Zsivágó elmélkedései, írói kitérők, lírai leírások jellemzik. Az 1957-ben az olaszországi Feltrinelli Kiadónál megjelent könyvből forgatott Oscar-díjas film nyomán a színpadi adaptációk is elsősorban a Zsivágó, a felesége, Anna és a szeretője, Lara közötti háromszög-történetet állítják középpontba, s csupán a háttérben igyekeznek érzékeltetni a forradalmak, a fehérek elleni küzdelem, a NEP-korszak, a kialakuló sztálinizmus eseményeit. Döntő – mint mindenben – az arányok megtalálása.
A beregszászi produkcióban a történetet villanásnyi epizódokra tördelik, s e mozaikos szerkezetből hiányzik az a szál, amely köré rendeződhetnének a jelenetek. Egyenlő hangsúlyt kap minden epizód, a magánéletiek és a történelmiek egyaránt. A vöröskatonák, a forradalmárok visszatérő vonulásai ugyanolyan jelentősek (vagy jelentéktelenek), mint Lara és Komarovszkij epizódjai, illetve Zsivágó és Anna házasságának eseménytelen eseményei. Ebből a dinamika nélküli epizódfolyamból emelkednek ki a főszereplők monológjai: a száműzetése előtt álló, elhagyott Annáé (Vass Magdolna), aki a görgőkön előrehúzható kis fának panaszolja el életét, Lara elhagyott férjéé, Antyipové (Ivaskovics Viktor), aki a háttérben felállított keresztfákról leszedett, húsznál is több inget húzza-gyömöszöli magára, miközben a forradalomból való kiábrándulásának történetét beszéli el, s persze Laráé (Orosz Melinda) és Zsivágóé.
 Rácz József és Orosz Melinda. Szkárossy Zsuzsa fotói |
A lényegében üres színpadon mindent a rendezői képekkel és a színészi játékkal kellene érzékeltetni. Ám az előbbiek – a kezdő jelenethez hasonlóan – többnyire közhelyesek, didaktikusak vagy semmitmondóak, az alakítások pedig egysíkúak és elmosódottak. A főszereplőket leszámítva a többiek tucatnyi karakterben lépnek fel, de nem sikerült megfejtenem, hogy van-e abban rendszer, ki mikor milyen szerepet kap. A színpadi homályban zajló történet követését az sem segítette, hogy a színészek nagyobb felének szövegmondását már az ötödik sorban sem lehetett érteni.