Minek Trianonra egy újabb idealisztikus nemzeti cukormázréteg?

Ablonczy Balázs történész előszavából megtudhatjuk, a „mi lett volna, ha” egyáltalán nem történelmietlen kérdés, sőt. Mára kifejezetten nagy szakirodalma van, bár elsősorban az angolszász nyelvterületen. Nálunk inkább az állami szinten űzött „történelemhamisítást” végzik. Ám az idézőjel fontos. A tények semmibevétele vagy eltorzítása politikai érdekeket szolgál, nem segíti sem a társadalmi fejlődést, sem az események megértését, feldolgozását. Viszont egy történelmi fordulópont eltüntetésével, átértelmezésével vagy visszájára fordításával – szigorúan kísérletként és nem központi diskurzusként – már sokkal produktívabb eredmény érhető el. A történész levezeti, hogy egy Trianon méretű történelmi csomópont másképp gubancolása túl sok változást hoz a kor későbbi csomóin ahhoz, hogy mindet lássuk. Ám körülbelül az első kettőt-hármat jó eséllyel kiszámíthatjuk. Ez pont elég ahhoz, hogy némi játékos fantáziával végiggondoljuk, mi lett volna, ha Tisza Istvánt nem ölik meg, ha a Tanácsköztársaság nem bukik el, vagy ha csak egyszerűen megnyerjük az I. világháborút, és még folytathatnánk a sort. A történész fantáziálásának határt szabnak bizonyos tények, jelen esetben az Osztrák-Magyar Monarchia politikai berendezkedésének rugalmatlansága, valamint a megoldatlan nemzetiségi kérdés. Kossuth Lajos Cassandra-levele szerint ezek már 1867-ben halálra ítélték a monarchiát, a kérdés legfeljebb az: hol és mikor; Trianonban vagy máshol és máskor hajtják végre az ítéletet.

A fantáziálás „főként arra jó, hogy legalább látjuk a felbomlás elkerülhetetlenségét, nem dőlünk be a politikai lózungoknak, a népi hiedelmeknek, és Trianon sem tűnik annyira tragikusnak. Kinek kéne egy hosszas szenvedésekkel, konfliktusokkal teli agónia?" Bár a döntés igazságtalansága vitán felül áll, Lucian Boia román történész utószavában hozzáteszi, nemzetiségi alapon ennél igazságosabban nem igazán lehetett volna megoldani. Szerencsére egy író kezét nem kötik a tények, ráadásul Örkény egypercese eleve némi iróniával fűszerezett pozitív kimenetelt tételez.

Egressy Zoltán Fekete hold éjszakája című szövege 1904-be kalauzol minket, amikor Ady Endre Párizsban megtudja, hogy szifiliszes. Emiatt elkeseredésében kiveti magát az Eiffel-toronyból, és rázuhan Michnay Idára. Emiatt nemcsak ő nem kerül be a magyar irodalomtörténetbe, de az idősebb Clemenceau francia elnök sem lesz magyargyűlölő, sőt kifejezetten magyarpárti, a háború alatt drámákat ír, és dicsőíti elhunyt menyének nemzetét.

Zoltán Gábor Mielőtt golyót eresztenek belém című novellája arra épül, hogy Tisza Istvánt nem lövik le, ahogy én se a csattanót. Annyit azért elárulok, hogy a végkifejlet némileg cinikus, kicsit ki is lóg az idealisztikus utópiák közül.

Nem úgy Csabai László Expanzió című írása, melyben Szamuely Tibor ügyes taktikával meggyőzi Lenint és Trockijt, hogy küldjenek katonai segítséget a Tanácsköztársaságnak. Bár nem tudjuk, mi történik a szovjet beavatkozás után, de az írás mindenesetre továbbgondolásra sarkall.

Papp-Zakor Ilka Mi-mi-mi-je az egyéni tragédia és a diadalmas magyar trianoni békeszerződés között von párhuzamot. Hiába a remek ötlet és kivitelezés, mégis felemás marad. Nincs egyensúlyban a tragédia az örömmel. Bár a háttérben a győzelmet ünneplők végig jelen vannak, maga az esemény mégis odavetettnek tűnik.

Berniczky Éva Citoyenek a Fried-Palotában című írásában a rendszerváltás hangulatát idézi meg. A kisantant országai addig marakodnak, mígnem Ungvár kicsúszik a kezükből,és hivatalosan a senki földjévé válik. A soknyelvű lakók felszabadulva a különböző nemzeti elnyomások alól, identitással mit sem törődve ünneplik a szabadságot, és bizakodva néznek a jövőbe.

Szélesi Sándor A volt-kávéfoltjában egy a térképre löttyintettt, ott életre kelő kávéfolt változtatja meg a történelem menetét, és vezeti Apponyi Albert küldöttségét győzelemre. A tudományos fantasztikumba hajló novella ötlete jó, ám az írás túlságosan elmerül a fizikai, kémiai részletezésben, illetve a családi viszonyok bemutatásában.

Kácsor Zsolt III. Péter király szövegírója nagyon szórakoztató novella, tele mai kultúrharcos áthallással. Egy pozíciójáról leköszönő udvaronc kritizálja az irodalomba kontárkodó királyt és ír az 1970-es évek elképzelt magyar irodalmáról.

Mán-Várhegyi Réka a Szívek közönyében teljesen átbogozta Trianont. Magyarország eltűnt, a Balatonnál futnak össze a határok, a magyarok pedig titkos terrorszervezetekbe tömörülnek. A szerző kiválóan, nem kevés áthallással mutatja meg a revizionista és a lázadásba belefásult öregek, és az egésszel már mit sem törődő fiatal magyarok helyzetét.

Selyem Zsuzsa Drakulaland 2020-as fesztiválját nem sodorta el a járvány. A szerző remek stílusérzékkel, viccesen és hitelesen adja vissza a fesztiválról fesztiválra repkedő sznob, gazdag fiatalok életét. Ugyanakkor a novellából nem derül ki, miben változott a múlt, mivel a románok egy hazafias Trianon 100 fesztivált akár a jelen körülmények között is tarthatnának.

Szalay Zoltán A Mária Terézia Kávéház című novellájában az idegenbe szakadt ember identitáskereséséről ír. Egy férfi, aki szülővárosa történetét csak a nagyszülei elmeséléséből ismeri, megpróbál egy új, megszépített múltat teremteni. Azonban ezt az újjáteremtett várost csak kevesen ismerik, ők is gondosan védik, hogy az idő múlása ne fogjon az épületeken és a történeteken. Bár a szövegben sok szép gondolat van, az egész túlbonyolított, a szálak pedig nincsenek érthetően elvarrva.

Horváth László Imre Szani tévedésében először egy Trianonból győztesen kikerülő Magyarországról olvasunk, amely 43-ban a japánok ellen harcolt Szingapúrban, és ahol Radnóti Miklós 1981-ben hal meg az ország koszorús költőjeként. Ezután látjuk az általunk ismert verziót is. A két történet találkozása kicsit nehezen illeszkedik. Van viszont a történeten átívelő szerelmi történet, ami amilyen szép, olyan kevés szerepet kap.

A novellák olvastán visszatérhetünk az alapkérdéshez, miért van szükség egy ilyen könyvre?

Trianon problémájáról beszélni kell, a hozzá kötődő gyászmunka korántsem ért véget. Az elmúlt évtizedek politikai diskurzusai csak akadályozták a feldolgozást. Minden, ami a tragikus narratívától elrugaszkodik, segít a továbblépésben.

Az elvakultak talán majd a „milyen szép lehetett volna ez az ország, ha…” gondolatát fedezik fel a könyvben, holott a szövegek többségében ott az irónia, ami jelzi, hogy ilyesmiről álmodozni felesleges, az aranykor sosem jön el. Az iróniához viszont értő, elmélyült olvasás szükséges, ami a közhelytéglákból épített üzenőfalak világában kihalófélben van.

Párbeszéd sem indulhat a könyv kapcsán, de ez már nem az alkotók hibája, hanem a korszaké, amelyben született. Ha 2006 után nem a szélsőséges nacionalizmus kap erőre, ha később nem válik központi üzenetté, ha ma nem a magyar történelem kiforgatott változata volna politikai szlogenek tárgya és tananyagok alapja, ez a könyv másképp hatna. De erre a „mi lenne ha”-ra majd az utókor keressen választ!