Az 1983-ban bemutatott nemzeti rockmusical operásítása fölvet néhány művészetelméleti kérdést. Egy képzőművészeti analógiával élve olyan, mintha Keith Haring graffitijét újrafestetnénk az egyik kortárs képzőművésszel – Munkácsy Mihály ecsetkezelését imitálva – csak azért, hogy kifüggeszthessük a Nemzeti Galériában. Ez most komoly? Azt hittem, a pop art már régen a történeti kánont erősíti: Rembrandt és Andy Warhol ölelkezve alszanak a múzeumok csendjében. Félreértés ne essék, nem az átdolgozás ténye vagy minősége ellen emelek szót, inkább a mögötte húzódó, kimondatlan normákat bírálom. A Szörényi–Bródy alkotópáros eklektikus rockmusicaljét – a magyar hagyományban inkább rockoperának nevezik ezt a darabot – kétségkívül kanonizált, nemzeti műnek lehet nevezni. Anélkül is kanonizált, nemzeti műnek tarthatjuk, hogy a „magasművészet”, a „művészi zene” vagy az „operakultúra” retusáló kezére adnánk.

Gyöngyösi Levente új partitúrája hagyományos, 19. századi operazenekart használ. A zeneszerző által „kikevert” hangzás nemcsak mesterségbeli tudásról, hanem ihletettségről is tanúskodik. Az új szimfonikus műalak a rockmusicalt nem felidézi vagy átszínezi, hanem önálló hangzásnyelvként életre kel. Az operaváltozatot hangosítás nélkül játsszák, így a dobfelszerelés, a basszusgitár és az elektromos gitár kikerült az előadói apparátusból. Visszatérve a rejtett normákra: mintha ezek a hangszerek „szennyeznék” be a művet, ezek alól kellene előkaparni az „értékesebbet”. Az énekszólamok átalakítását a legtöbb esetben sikeresnek éreztem. A dallamok érintetlenek maradtak, de több szereplő esetében transzponálták azokat. Koppány szólamát lejjebb helyezték – az operaváltozatban bariton énekli –, Gizelláét pedig egy oktávval feljebb rakták. Ez utóbbi szólam így szinte szoprán magasságban tündököl; a premieren Kriszta Kinga énekelte. Az operásítás összességében még eklektikusabbá és színesebbé tette az alapvetően rockos, popos, népies hangzást.

A populáris, eklektikus mű jól illett Kesselyák Gergely karmesterhez. Az énekes szólisták közül Cseh Antal Koppányként, László Boldizsár pedig a táltos szerepében (Torda) remekelt, Komlósi Ildikó szokás szerint meggyőző színpadi alakítással szolgált (István anyja, Sarolt). Turpinszky Gippert Béla, Koppány emberének, Laborcnak a szerepében, valamint az Istvánt alakító Boncsér Gergely ellenben néha erőtlennek tűnt. A három haszonleső köpönyegforgató (Bese, Solt, Sur) klasszikus karakterszerepét Szerekován János, Rezsnyák Róbert és Kőrösi András formálta meg. István és Koppány harca után egy regös gyászolja a halottakat. Ezt a szerepet a legendás történeti előadásokon maga a librettista, Bródy János énekelte – az operaváltozatban a Kossuth-díjas, kiváló Kováts Kolost láthattuk.

Szinetár Miklós rendezése semmi meglepetéssel nem szolgált, de felszínesnek vagy unalmasnak sem nevezném. Szerencsésen kerüli a kényszeres politizálás, historizálás és mítoszépítés minden buktatóját. Ugyanakkor kicsit kommersz, és éppen ezért könnyen befogadható színpadi produkciónak bizonyult. Gyakorlatilag ezt éreztem a vizuális kultúra és a táncnyelvezet kapcsán is (Horesnyi Balázs – díszlet, Velich Rita – jelmez, Vári Bertalan – koreográfia). Egy példa: a záróképben Koppány és István egyaránt – szó szerint – piedesztálra állt. Az egyik oldalon a kisebbrendűségi érzés által korbácsolt lázadás és nyugatellenesség, a másikon a feudalizáció, katolizáció. Én személy szerint már eléggé unom ezt a „kelet” és „nyugat” ellentéte – pepitában: „kelet” és „nyugat” szintézise – kezdetű mantrát. Ugyanakkor úgy vélem, jól döntött az Operaház, hogy egy olyan rendezőt bízott meg, aki köztudottan egyik politikai párt mellett sem köteleződött el az elmúlt harminc évben. Ezt a viszonylagos semlegességet üdítőnek éreztem az erősen átpolitizált jelenkori kulturális térben, különösen egy ilyen nemzeti darab esetében.

Hiszen talán az István, a király az egyetlen igazán élvezhető, nemzeti témájú, zenés színpadi művünk. És most főleg a szövegkönyvre és a dramaturgiára gondolok. Boldizsár Miklós, a rockmusical alapjául szolgáló Ezredforduló című dráma szerzője, és Bródy János értett a színházhoz és a nyelvhez – ezt sok opera- és musical-librettistáról kevésbé mondhatjuk el.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.