Kénsárga és ezüst körökben habzik a színpad. Minden finom, könnyed és áttetsző. A fémcsőből hajlított, különböző méretű gyűrűkből – s azok árnyékából – álló látvány tervezője Boráros Szilárd. A méretes ezüstkarikák két nagyobb csomóban, három dimenziósan vannak összehegesztve, s attól függően lesz belőlük erdő mélye, bokor vagy felhő, hogy a sárgával csíkozott, szürke overallos játszók milyen formákat képeznek az elemek mozgatása révén. Izgalmas, menekülésre, kergetőzésre egyaránt alkalmas terek születnek. 

 

Markó Róbert remek ritmusú rendezését látjuk, s Borlai Gergő hajlékony, áradó muzsikáját halljuk. Más ez a Szondi György fényeivel telített, pasztell ködökben derengő világ, mint a regény gyíksurranásos, vér és tollazat-illatú zöld vadonja, de az, ami látványban elénk kerül, érvényes és artisztikus. Amit sokáig fogunk emlegetni, az elsősorban Ladányi Andrea tüneményes koreográfiája, s vele az a mód, ahogyan azt a csapat – Gergely Rozália, Horváth Márk, Markó-Valentyik Anna, Rab Viki, Ragán Edit, Szúkenyik Tamás és Vitányi-Juhász István – előadja. Minőségi örömszínházat látunk.

 

A megjelenő figurák a játszók kézfejére illesztett róka, kutya és baromfi-bábfejek, melyek a nagyon is tágas térben néha elvesznek a nézői szem elől, de azért mindig megkerülnek. Ábrázolási elméletek keringenek a hajdani, méltán sikeres rajzfilm kerekre rajzolt szemű kis Vukjáról, s annak szívre ható személyiségéről. Nos, itt meg van egy olyan kamaszrókánk – a nagyszerű Horváth Márk kezén – aki úgy tud „nézni”, hogy perzselő tekintete átfúrja a lelkedet is, pedig jobbára profilból látod. Ez a szívével-orrával szimatoló, kivételes képességű kölyökbáb olyan intenzív módon van jelen, hogy vita nem lehet, jár neki a hőssé válás nagy főszerepe.

 

Az előadás alapjául szolgáló regényt Gimesi Dóra alkalmazta bábszínpadra, graciőz gazdaságossággal, s ő írta az új jelenetek, a baromfiudvar kabaréízű, sistergő-vartyogó dialógusait is. Fekete István lassú, szép, dombos hátú mondataiból kevés maradt, de hát nem is színpadra születtek azok. Remélhető viszont, hogy az előadástól kedvet kapván, sok felnőtt fogja leemelni a kötetet a polcról, vagy hívja elő számítógépéből az eredeti szöveget. 

 

Rab Viki és Ragán Edit öreg libái, Gergely Rozi „Sose leszek húsleves!” jelszavú, bóbitás csirkéje féken tartott, parádés komédiázás főszereplői. Szép és kecses a meleg hangú Markó-Valentyik Anna, mint Íny, Vuk anyja, és mint Kis Íny, Vuk leánytestvére, s jó látni Gergely Rozit, egy lágyabb figura, Csele, Vuk leendő párjának alakjában is. Imponálóan pontosak a fiúk: Vitányi-Juhász István, mint Kurri, a kakas, s mint Vahur, a vadászkutya, és Szúkenyik Tamás mint Kag, és Csufi, a vadászkutya szerepében. És persze, ha kell, mindenki sün, csiga, nyúl, béka vagy éppen koronás madár. 

 

Emlékezetes pillanat Karak operai „nagybejövetele”, majd elképesztő az a jelenség, ahogy a viharkabátos, fején a rókafejet koronaként hordó Bede-Fazekas Csaba, a maga királyi méltóságával, képes valami nagyapai közelség melegét is árasztani felénk. A figura halálakor aztán megmutatja az öregkor tartást is őrizni képes esendőségét. Nem akármilyen pillanat, amikor – már nekünk háttal – leemeli magáról a báb-Karak fejét, aztán megáll kicsit, hogy a reflektorfény megtalálja és fölszikráztassa a 86 éves színész fehér hajkoronáját, …majd elhagy bennünket. 

 

Rétegzett élményt kap a figyelmes közönség. A világszínvonalú koreográfia, a hibátlan rendezés, a kiváló előadói gárda mellett, a Kossuth-díjas Bede-Fazekas Csaba megrendítő jelenlétével még Győr színházi történelme is beköszön az eseménybe. Mindezen javakra, sajnos, vékonyka szövegajánlat tekeredik az éneklésre ajánlott, vakszöveg szintű versek alakjában. Idézhetném, de inkább nem teszem. De talán érdemes jeleznünk a szerzőnek, hogy ez az alkotói út egyelőre nem biztos, hogy neki van szánva. A formai tétovaság gondolati közhelyekkel súlyosbíttatik. 

 

Nagy baj nem történt, hiszen jó pár hatásvizsgálat bizonyítja, hogy a színházi előadások során, a színészi dalra fakadás pillanatában – legyen szó felnőttekről vagy gyerekekről – szinte kiég a biztosíték a közönségben. A néző kimetszi magát a cselekmény élvezetéből, s másra figyel, esetleg nézegetni kezdi az énekes arany cipőjét. A dalok nagyobb hatásfokkal bírnak, ha egyszerűek, és ha ismételgetik őket. Itt, ez, dramaturgi és rendezői okosság folytán megtörténik, így aztán többször is beleakadunk egy-két, nem ide való szóba, mint például az ájtatos vadászlelkek erkölcsi nyugalmát biztosítani hivatott „alázat” propagálásába. Azt írja az értelmező lexikon, hogy a szó a latin humilitas, humus, ’Föld’ szóból ered, s azt az erényt jelöli, amely „képessé tesz arra, hogy az ember igazságának, teremtett voltának megfelelően és törékenységének tudatában éljen.” Kétlem, hogy Karak elveit és Vuk belső karakterét ez a vadászújságok cikkeit átható, díszítő motívum határozná meg. Inkább arról lehet szó, hogy az alkotók nem szenteltek nagyobb figyelmet a dalszövegeknek, észre sem vették azok hiányosságait. 

 

„Nagy pillanat volt. A kisróka megdermedt, és úgy érezte, Tás jön feléje, pedig őt vitte a vér, a vadászat örök ösztöne, és amikor kinézte az alkalmas helyet, ahol Tás nyakát elkaphatta: megrohanta, mint a villám.” – írja Fekete István. Örülnünk kell, mert az egész előadás szép „műfordítása” a könyvnek. Ez az idézett rész, például, rendezői megoldások révén erővé lesz, színpadi feszültséggé válik. Szép a zárókép is. Ellenfényben, egymásra találva, Vuk, és az általa megvédett Csele elindulnak a maguk közös, felnőtt életébe. 

 

(Talán más is átélte már, hogy egy élő, de félig sikerült ária meghallgatása után ellenállhatatlan vágy támad az emberben, hogy koloratúr kivitelben újra és újra meghallgasson valamit, éjszakába nyúlóan. E gazdag előadást látva, de a verbális költészetre kissé kiéhezetten érkezve haza, muszáj volt olvasnom egy kis Parti Nagy Lajost. A minden jóval ellátott győri gyereknép, megérvén a felnőttkort, egyszer tán ugyanígy lesz ezzel. Olykor hozzájuk is csapódik majd egy–egy elkergethetetlen versszak. Mondjuk, ezek: „A rókatárgy az őszi nap, /idő és tér tudója, /a pontos, lomha alkonyat /órása és szabója… A rókatárgy egy rókacsók /a föld meleg hasára, /a rókatárgy szőlőkacsok/szempillavakkanása… A rókatárgy egy villanás, / egy puskacsővel írt tükör, /a látványt rakja össze más, /a szél söpörje föl…”  

 

Amikor eljő a sompolygó emlékek ideje – a győriek érteni fogják. Mert láttak egyszer egy egészen másról szóló előadást a Vaskakas Bábszínházban, és annak különös, költői szépsége megérintette őket. És már tudják, hogy „A róka az róka, az róka, az róka”.)

 

Az előadás adatlapja a Vaskakas Bábszínház honlapján itt található.