Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„MIRE VALÓ EZ AZ EGÉSZ HÓBELEVANC?”

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai.
2020. okt. 12.
"Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz..." Térey János korai halála a fenti sorokat visszamenőleg is szorongató jelentéstöbblettel ruházza fel. Az író családja történetének mélyére ásott. SZARKA JUDIT RECENZIÓJA.

A kortárs magyar irodalomnak minden bizonnyal egyik legjelentősebb életműve Térey Jánosé, melynek oly erős a szövegkohéziója, hogy a nagyszabású torzóban maradt önéletírást befejezve, az olvasó már-már azt képzeli, hogy a tragikusan korai és hirtelen szerzői halál, és az autobiográfia töredékessége is az oeuvre belső logikájába illeszkedik.


Ez az értelmezés természetesen ugyanúgy fikció, amiképpen az a hangyaszorgalmú (csapat)munka is, amellyel a szerző és rokonai, munkatársai felkutatták a levéltári anyagokat, város- és építészettörténeti dokumentumokat, az írásos és szóbeli családi emlékezet lenyomatait. Mindez „csupán” építőköveket szállít egy narratív identitást felépítő történet, azaz mítosz megalkotásához. Térey János egy archeológus szívósságával és egy nagy író képzeletgazdagságával alkotja meg családtörténetének építményét, miközben a szöveg egyik fontos vonulatát jelentő időmetszetben ugyanezen családtörténet valós tereinek folyamatos felszámolása (eladása, lebontása) folyik.

Térey önéletírásának magával ragadó erejét éppen az a sajátosan ambivalens dramaturgia generálja, amely mintha azért célozná meg a Tóth és Boldogh család történetének (re)prezentációját, hogy végre meg lehessen szabadulni tőle: „Nincs kedvem fogalmazni, nincs kedvem alávetni magamat az ábrázolás kötelességének. (…) Ami engem illet, majdnem eladtam az utolsó debreceni, Debrecen környéki négyszögölemet is… Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább”.

Adott egy család, a debreceni cívisnemzetségből származó apa vasúti mérnök, a jászsági tanyavilágból érkezett anya belgyógyász, mindketten olyan elsőgenerációs értelmiségiek, akik nagyon mélyen kötődnek a családi hagyományokhoz: előbbi a föld szakszerű és hatékony megműveléséből fakadó, büszke önrendelkezéshez, utóbbi a személyes érzelmeken mindig uralkodó, körömszakadtáig való feladatteljesítéshez. Az apa paranoid skizofrén, az anyát ötvenöt éves korában elviszi egy agresszív, áttétes mellrák.

János fiuk azért születhet meg, mert a szülők egy évvel korábban, tisztázatlan körülmények között elveszítették a kislányukat: reggel beadták a bölcsődébe, munkába mentek, majd néhány óra múlva telefonált nekik egy gondozónő, hogy Anikó meghalt. Gyerek márpedig kell, így egy évvel Anikó halála után megszületik János, örökölve testvére ruháit, játékait, sőt, a csecsemőkori felvételek tanúsága szerint, arcát is. Évtizedekkel később, a családtörténetet kutatva fedezi fel János, hogy az apai ágon (és abban a korszakban) oly elrémisztő gyakoriságú csecsemőhalálok idején a szülők még a keresztneveket is mániákusan újraadták a gyerekeknek. Ezt legalább megúszta, maradt „a valaki helyett élek” mélyen a tudattalanba írt bűntudata.

Az apa kislánya halála után kapja első idegösszeomlását, melyből leszázalékolják, innentől fogva az anya a családfenntartó. Az apa fő ambíciója, hogy az államosítás révén elveszett családi birtokot, és főleg birtokos-életvitelt újraalkossa; élettervének szemrebbenés nélkül feláldozza a család költségvetését, és annullálja felesége és fia teljesen más irányú (művészet, tudomány, utazás) igényeit. Így lesz Jánosból a vámospércsi telek diófáján romantikus kalandregényeket olvasó kisfiú, a debreceni Csokonai Színház, Kölcsey Művelődési Ház és filmszínházak kitartóan rajongó kamaszlátogatója, a Star Wars, a Képes Biblia és Wagner mítoszvilágainak elbűvölt felfedezője, Csokonait, Vörösmartyt, Flaubert-t, Stendhalt, Baudelaire-t, József Attilát olvasó nagykamasz, aki rajong a Depeche Mode saját Gesamstkunstwerk-világáért. Mély érzelmi kapcsolata az édesanyjával van, ő jelenti az otthont, vele lehet néhány órára kiszabadulni a folytonos apai ellenőrzés alól. „Iszonyatos érzés, hogy akármilyen mélyre húz magával, mégiscsak ez az ember az apám.” Ám ugyanez az apa az, aki tudomásul veszi, hogy fia Budapesten fog továbbtanulni, és sűrűsödő ámokfutásai és zárt osztályon való kezelései közepette egy világos pillanatában arról beszél haldokló feleségének, hogy a fiuk nem is ír rossz verseket.

Élete első tizennyolc évében az akkor még Tóth Jánosnak nevezett fiú körül a mániákus identitáskeresésnek olyan (ön)pusztító energiái örvénylenek, amelyek egy életre ellátják feladattal: elsősorban az önteremtés életfontosságú kihívásával, másrészt a családi sorstörténet lehető legtárgyszerűbb kifürkészésének munkájával. És az önmagát tizenkilenc évesen egy ötszáz forintos okmánybélyeg ellenében Téreyként megnevező fiatal költő és író a debreceni helyismereti kutakodásokon edzett szívósságával, szinte kapualjanként járja be és hódítja meg Budapestet, urbánusnak tudja magát, az apai zsugoriság és provincializmus ellenében utazást, szállodát, éttermet élvezni képes fogyasztó lesz, gátlásosságának és figyelemzavarának tehertételei az autonóm, művészi nyelvjáték megalkotódásának szublimatív hajtóerőivé válnak. Mindeközben pedig megmarad a földművelés szívósságával és keserű kiszolgáltatottságával szított kötelességtudat és a becsületbeli kérdésekre való kiélezettség attitűdje: ha már generációk mentek rá a családtörténetben a tulajdon visszakövetelésére, akkor hát kutassuk fel a múltnak ezt a mélységesen mély kútját.

És a becsületes megtaláló fel is hozza, amit lelt: kis- és középbirtokosok nagycsaládos, amúgy debreceniesen, húst hússal főzött-sütött, idilli ebédjeit, csődeljárást, tulajdonjogi pert, nagyszabású spekulációt és csalást a malomépítésben és földvásárlásban, öngyilkosságokat, egy mocsokba és gyerekhalálba fulladó nyomortelep iránti felelősséget, a debreceni zsidók halálvonatai után való szótlan bámulásokat, majd a téeszesítés, államosítás, társbérlet stációin át a tulajdonosi létből való teljes szétszóratást, melyet a rendszerváltás utáni töredékes kárpótlás mintegy véglegesít. Így válik Térey családtörténete egy életveszélyes csapdából való szabadulás történetévé: „…ki a csuda váltsa meg ezt a házat, ezt a zaklatott családot, anyámat, apámat meg engem? Majd mi magunk”?

Az olvasó úgy véli, bizony Térey János maga viszi végbe a szabadítás művét, mégpedig annál hatékonyabban, minél ironikusabb a hangfekvése és látásmódja. Mert a Boldogh-ház és Kétmalom utca múltjának félelmet és reszketést kiváltó leletei fölött egy kivételesen hermészi, azaz csúfondárosan és kirobbanó alkotóerővel rendelkező szellem tart terepszemlét: szívesebben venne egy hajdani könyvkötő-mestert vagy kanásztáncot járó, öreg juhászt ősnek, mint a fantáziátlan kisbirtokosokat, az 1802-es nagy, debreceni tűzvész kapcsán külön mázli, hogy az egyik ős telke érintkezett Csokonaiéval, így hosszan lehet írni a költő rózsakert-siratásáról, sőt be lehet számolni Bessenyei látogatásáról is a lángoktól ölbe vett városban. Remekül lehet élcelődni Szabó Magda Debrecen-idealizálásán, egyrészt könnyű azt a Pasarétről szeretni, másrészt azért nem semmi, ha valakiknek olyan szép nevű birtokok jutnak osztályrészül, mint Kösélyszeg vagy Álomzug, na de mit lehet kezdeni egy olyan birtoknévvel, hogy Macs?!

És miközben az önéletírás lapjain az olvasói tudatban felépül egy többszáz éves családi múlt, majd ugyanez le is bomlik, közben kirajzolódik Térey valódi hazája a szóban, az irodalomban. Az ironikus távolságtartásban és tárgyszerűségben Musil segít, a gyerekkori zártkertek nyomasztó világának emléke utat nyit Tar Sándor szophoklészinak minősített narrációjának megértéséhez, az önpusztító igazságigény Borbély Szilárd életművére enged rálátást.

Legyen szó akár a Hohenzollernekről (ez Esterházy-utalás volna?), akár a Tótokról, a családtörténetek síroktól indulnak és temetőkbe érkeznek. Térey művének lenyűgöző sírkő-Leitmotívja is érzékelteti ezt: a kisfiú, aki számára húga sírköve önnön létezésének alapköve, fiatal, majd érett férfiként azzal szembesül, hogy a középkori temetőre települt családi birtok számára fennmaradt töredéke, a lakóházuk, sőt azon belül a saját szobája is a szó szoros értelmében holttestekre épült. A szöveg végén elmesélt házeladás során a hajdani gyerekszoba küszöbe alól női csontváz kerül elő, az utolsó oldalakon elmesélt sírkőállítás során pedig Térey szülei nyughelye mellé szállíttatja annak a hajdani négy éves rokon kislánynak sírkövét is, amely egész gyerekkorában az udvarukon díszelgett, mintegy Anikó halálának előképeként a családi mitológiában.

Mondhatnánk azt borzongva, hogy miután Térey mindenkit eltemetett a valóságban és önéletrajzi regénye lapjain, ő is sírba szállt. De nagyon méltatlan lenne ez a vulgárromantikus giccs Térey hagyatékához. Hiszen mindig ott van az a bizonyos ironikus távolságtartás, a fikcionalitás csúfondárosan szeretetteljes lebegése: ez az önéletírás majdnem elkészült, a családtörténetet majdnem sikerült felderíteni, az ingatlanoktól majdnem sikerült megszabadulni… De ahogyan nincs mindenre fényt derítő levéltári leletanyag, ahogyan a száraz és szinte követhetetlen családfa-szilánkolás átlebeg érzékletes regényrészletekbe, ahogyan a nemzedékeket átható kényszeres névadás, zsugoriság és provincializmus egyaránt meghaladható, úgy Térey sem vált önnön műalkotásává, őt nem ragadták magukkal saját démonai, mint Nietzschét vagy Hölderlint.

Felsejlik egy önismeretben hihetetlenül gazdag és valószínűleg sem önmaga, sem mások számára nem könnyen elviselhető személyiség képe, aki minden tiszteletünket megérdemli, amiért ilyen pszichológiai háttérországgal nem lett közveszélyes ámokfutó – de ez tulajdonképpen magánügy. Ami ránk tartozik, az a Térey János nevű író egzisztenciális téttel megalkotott szövegeinek minősége, a szavaknak, mondatoknak autonóm létet adó munka éthosza. A szó, a nyelv szabadító erejének mindegyikünk minden egyes olvasatában újra megtörténhető esélye.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek