Figaro (Chován Gábor) pánikol az esküvője miatt, a szerelme, Suzanne (Hartai Petra) hiperventillál, mert túl sok udvari cselszövésről tud. Még a másik közelségét sem tudják kiélvezni, hiszen COVID-járvány van. Ezzel többször is eljátszanak, maszkot fel, maszkot le, Hartai kiméreti a másfél métert, mint egy erkölcsös partjelző. Vicces. A közönségre is átragad ez a humorral vegyes feszültség. Negyedórának is el kell telnie, mire rendezni tudjuk a sorainkat.

 

A színpad egy visszafogott barokk szalon, lágy pasztellszínekkel és kevés bútorral. Ajtók, mindkét oldalon több is, hogy lehessen fel-alá rohangálni, mint a mérgezett egér. Ötletes megvalósítás, hogy a korábban csak illusztrációként szolgáló tujákat később az előtérbe tolják, hogy aztán folytatódhasson a nyaktörő szívszlalom. A jelmezek első látásra csak dekoratívak, de jobban megvizsgálva sikerült többletjelentést is adni bennük a karaktereknek. Antonio gróf királykék öltönye vagy Suzanne passzos otthonkába bújtatása a történetben elfoglalt, és az azon túlmutató szerepükről is sokat elmond.

 

Az előadást két felvonásban játsszák, de a produkció csak a második részben találja meg a ritmusát. Ekkorra sikerül levetkőzni a felesleges hadonászást és hangoskodást, a színészek a mókás véletlenek egy jobb ritmusú változatát képesek előadni. A lelassult tempó előnye, hogy jobban ülnek a poénok, megértjük végre a korábban csak elhadart motivációkat is, majd megnyugtatnak minket, hogy mindez remélhetőleg szép véget ér. Beaumarchais-t a szakirodalom a francia forradalom egyik szellemi megelőlegezőjének tartja, aki csúfot űzött a dőzsölő és unatkozó arisztokráciából. Ez a társadalomkritika ugyan már nem érvényes, de a szöveg így is kapott néhány közéleti tökönrúgást. Az egyik jelenetben a személyzet és az egyenrangúak megköszönik Almaviva grófjának, hogy lemondott az első éjszaka jogáról. A gróf elismeri, hogy ez milyen barbár régi szokás volt. A színészek válaszul összehangolt táncra perdülnek, fenyegetően dobolnak a lábukkal és megismétlik az elhangzottakat: de még milyen barbár szokás volt. A tekintetük szúrós és mindenre elszánt. Almaviva grófja szorosan a falhoz lapulva bólogat. Ebbe a pillanatba nem nehéz belelátni a közelmúlt #metoo mozgalmát és a fehér-keresztény-heteroszexuális férfi falhoz állítását. A másik kikacsintás: az egyébként szenzációs Don Gusmán bíró úr (Mertz Tibor) egy fejessalátát kap a kertésztől. Salátatörvény, süti el a kábító szóviccet, önkéntelenül is felröhögök.

 

A színészek közül kiemelhető alakítást nyújt Hartai Petra Suzanne-jával, aki egyszerre félénk és dörzsölten kacér teremtés. Legalább annyira fontos neki az udvari etikettnek és az urainak való megfelelés, mint hogy Figaro felesége legyen. Chován Gábor Figaróként túlizgágáskodja karakterét, tisztességgel izzad, még egy amolyan színházi stage dive-ot is megejt. Mégsem hiszem, hogy azért, mert már emlékezetből le tudom rajzolni a delta-torkolatra emlékeztető ereket Chován Gábor halántékán, jobban megértem a rafinált Figarót és a kétségeit ebben a történetben. Persze ez egy rendezői döntés volt, amiről a színész nem tehet. A már említett Mertz Tibor bírája végig nem tudja, milyen rendezvényen van, ez pedig bájos és kacagtató. Ilyés Róbert zsémbelő, a szerelemtől konokul tartózkodó ügyvédje is figyelemre méltó. Ilyés eszköztárából egy már ismert, de hatásos figurát ránt elő.

 

Alföldi Róbert ezt a megbízhatóan vidám előadást tisztességgel összerakta, de a valódi hozzáadott érték mégsem ez, hanem a néhány emlékezetes alakítás és az – ezúttal nem kiszámítható és didaktikus – üzenet sorok közé rejtése. Így kell valahogy egy szódapop műfajt feldobni valami keményebb szíverősítővel.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.