Az irodai munkáról a kívülállóknak általában a monotonitás, a személytelenség és az uniformizált boldogtalanság jut eszébe. Az Irodai patkányok című előadás ezt az antihumánus környezetet a vintage kosztümök alól kilógó hosszú patkányfarokkal, valamint egy ablaktalan, kartondobozszerű irodával szimbolizálja. Az előadásban szereplő négy karakter kifejezetten kisszerű, mintha azt sugallnák: „a mindent felőrlő hiábavalóság” érzésének valódi oka, hogy az irodai dolgozók maguk is olyan unalmasak, akárcsak az iroda. A Jurányi Házban szeptember 18-án bemutatott zenés, humoros előadás kedves kis üzenetét mégis jól fogadták az irodáikból színházba siető nézők.

A magyar színházi alkotók sokszor hasonló asszociációkban gondolkodnak, amikor bürokráciát ábrázolnak a színpadon. Mintha a 19. századi szatirikus bürokráciakritikának lenne egy zárványszerű, 21. századi színpadi továbbélése itthon: poros akták, szürkés-barnás öltönyök, szemüveges, szerencsétlen figurák, személytelenség és a groteszk látószög, ami ehhez párosul.

Ott volt például Ascher Tamás Az ügy – avagy a normális eljárás című rendezése azzal a rengeteg papírral, ami agyonnyomott mindent, és ami a bürokrácia átláthatatlanságát a korrupcióval hozta összefüggésbe, vagy az innovatív formanyelven kommunikáló Soharóza társulat Az Ügy című előadása az emlékezetes tervrajz- és csekkszoknyákkal, amely hasonló gondolatokat fogalmaz meg, csak máshonnan közelítve. Fekete Ádám Csoportkép oroszlán nélkül című 2015-ös rendezésében pedig egy saját munkatársai számára láthatatlan, ingerült irodista férfi kérdezgette folyvást az előadás alatt: “Ki tette el a tárgyaló kulcsát?” Azt hiszem, ebben az egy jelenetben benne volt minden, amit az irodai életérzésről hitelesen el lehet mondani.

Az Orlai–Füge–Dekk Színház fúziójában megvalósuló Irodai patkányok elkapja ezt a tehetetlen kisszerűséget, de a Katona József Színház társulatában színészként jeleskedő Kocsis Gergely rendezése egy percig sem ábrázolja tragikusan az irodai létet, és az alkotók szándékával ellentétben aligha fogunk nevetés közben magunkra vagy munkatársainkra ráismerni. Sokkal inkább az valósul meg, amit szintén említ a színlap: hogy a néző az előadás után sokkal jobban fogja érezni magát, mert a valóságban szerencsére értelmesebb az irodai élet – legyen szó multiról vagy állami intézményről. Az Irodai patkányok azért is volt felüdülés, mert szereplői annyira önreflexívek, hogy felismerik, mennyire esélytelenek a boldogságra.

A Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár, Litkai Gergely és Vinnai András által írt prózai szöveg a kétezres évek eleji irodahangulat és a könnyen fogyasztható sorozathumor határmezsgyéjén mozog: nem kritikaként akar működni, hanem meg akar nevettetni. Mintha egy Jóbarátok-epizódot ötvözne a Kockafejek (The IT crowd) című brit sorozat humorával, úgy, hogy közben musicales elemeket is beépít.

A Juristovszky Sosa által tervezett színpadkép rá is játszik erre a hangulatra: áporodott irodabelsőt látunk egy kb. húsz éves, hatalmas nyomtatóval, egy óriási radíros végű ceruzával, amelyre az van írva, Az év irodája 1991, de van itt ugyanilyen feliratú könyvgerincoldalú íróasztal és régi papírdobozok is. A falon lévő keskeny nyílásból és a színekből úgy tűnik, mintha maga az iroda is egy dobozban lenne, a benne elférő emberek pedig kisszerűek, mint a patkányok. Bal oldalt egy emberméretű, egérszerű plüssfigura, és két szobanövény is található az irodában, amelyek éjjelenként beszélgetnek egymással, épp olyan unalmas dolgokról, mint amilyenekről az iroda dolgozói. A falon egy hatalmas post-it, rajta felirat: “1. né. Beszámolók leadása péntekig!!” A vintage design ellenére az alkalmazottak laptopon dolgoznak (és én hiányolom a több monitort, az abszurd kábelrengeteget és a billentyűcsattogást – legalább a rendszergazdákat ábrázoló jelenetből). 

Az előadásban nincs klasszikus cselekményív, négy irodai munkatársat látunk tipikus, ámde vicces irodai helyzetekben, amelyek egy klasszikus sitcomot idéznek. Rögtön egy unalmas hétindító team meetinggel kezdődik a produkció: a téma az, hogy hogyan működhetne még jobban a vállalat. S jönnek is az ötletek: lehessen felvenni otthoni ruhát, csoportosítsunk át papírpoharakat oda, ahol jobban fogynak, és esetleg lehetne ablak az iroda falán – ez utóbbi ötlet megvalósítása ad némi ívet a történetnek.

Az előadás több munkanapot is bemutat, így kirajzolódik egy egyszerű sztori, amelyet az ablakprojekt strukturál. A történet végén már a koronavírus-karantén utáni irodai újraegyesülés idejében vagyunk. A produkció reflektál a munkahelyi körülmények megváltozására, a befejezéskor a maszkban ülő nézőkkel szemben maszkban játszó színészek állnak, majd, amikor az egyikük összeesik, a Janklovics által alakított tűző (neki az a munkaköre, hogy dokumentumokat tűz össze) hátrébb lép, mondván: „Én biztos nem nyúlok hozzá, nekem alapbetegségeim vannak.” – Ebben a környezetben az alapbetegség szó már önmagában véve, hogy úgy mondjam, csodálatos volt. 

Az előadás alatt fokozatosan kirajzolódnak a viszonyok az egy teamben dolgozó négy munkatárs között. Az Ullmann Mónika által játszott kisfőnök irányítja a csapatot, mindannyiuk főnöke, Lajos nem jelenik meg a színpadon, csupán kétszer halljuk félelmetes dörgő hangját – ő az arctalan, egyszemélyes “vezetőség”, akitől mindenki retteg. Ullmann Mónika remek komikus karakter, a kellemetlenkedő kisfőnök minden rossz tulajdonságát hozza. Egyik legviccesebb jelenete, amikor a Sipos Vera által játszott beosztottjával alkudoznak az egymásról írt értékeléseiken. Sipos Vera a nagyon tehetségtelen, alulképzett, de öntudatos munkatársnő szerepében magabiztosan használja azt a három (trágár) angol kifejezést, amit tud, csillogtatva szerény nyelvtudását. Janklovics Péter a szerencsétlen, de lelkes kollégát alakítja: munkahelyéről YouTube-csatornát vezet, és igyekszik elhinni, hogy az élete kalandos és sokszínű. Pataki Ferenc képzetlen, de akaratos munkavállalót jeleníti meg. Legemlékezetesebb jelenetében egy állásinterjún látjuk, ahol átveszi az interjúztató (Ullmann Mónika) felett az irányítást, ezzel arra kényszerítve őt, hogy egy remek, groteszk jelenet keretében próbálja számára kívánatosabbá tenni a dögunalmas vállalatot és a megpályázott munkakört, amely természetesen megalázóan alacsony fizetéssel jár. Az Irodai patkányok változatos jelenetekben mutatja meg azt az ellentmondásos élethelyzetet, amikor az ember képzetlen, motiválatlan, lusta, elégedetlen, de valamiért mégis ragaszkodik a pocsék munkahelyéhez.

 

Az előadás egyértelmű csúcspontja a humor szempontjából az, amikor Sipos Vera figurája egy elromlott laptoppal keresi fel a cég antiszociális informatikusait, akik elhanyagolt, zsírosan csüngő hajjal, baseballsapkában és műszálas melegítőben kifundálják, hogy kolléganőjük bizonyára társkeresés céljából kereste fel őket. Sikerül is egyiküknek egy randevút kialkudni nála, noha a kolléganő által beígért hereszorítós szadomazojátékok nem hangzanak túl csábítóan a nézőtérről figyelve. 

Az előadás zeneileg kissé egyenetlen színvonalú volt, ezért azonban nem a zenéért felelős Vinnai András okolható, hanem az igen szerény minőségű hangosítás. A dalszövegeket kifogyhatatlan játékosság és humor jellemzi, a zenei betétek pedig dallamosak, jól énekelhetők. A precízen begyakorolt koreográfia illik az előadás sitcomszerű stílusához, de azt fontosnak tartom hozzátenni, hogy ezek a betétek nem sokat adnak hozzá az előadás egészéhez.

Az Irodai patkányok könnyed, szórakoztató produkció, amelynek a bemutatóján harsogott a nevetés, működtek a poénok. A témája is közel áll a városi emberekhez, ugyanakkor erősen dominálnak azok a klisék, amelyek szinte színháztörténeti hagyományként mesélnek a bürokráciáról és az irodai létről, és amelyek helyett talán egy kicsivel több realitással még nagyobbat szólt volna az előadás.  

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.