Minden megvan António Campos új filmjében, ami csak emlékezetessé tehet egy alkotást: remek karakterek és még jobb színészek, akik teljesen belakják ezeket a furcsa lényeket és a baljós környéket, erőteljes atmoszféra, lassú építkezés és bűn, bűn, bűn. Néha olyan váratlanul csap le ránk a maga naturalista és kérlelhetetlen formájában, mint egy horrorfilm jól kitalált trükkje. Mert amúgy békés, isten háta mögötti vidék ez, tele jóravaló emberekkel, istenfélő keresztényekkel, és olyan déli akcentussal, hogy megáll benne a kapa. Aztán jön az egyik gyomros a másik után.

 

Alapvetően három csoportba lehet osztani a nem túl biztató című film szereplőit: azok, akik nyakig merültek a bűnben, mert másként nem képesek közel férni Istenhez; az ártatlanok, akik igyekeznek minden szempontból Istennek tetsző életet élni, bármi történjen, és azok, akik kénytelenek bűnt elkövetni, hogy megőrizzék az ártatlanságukat. 

 

Ahogy az lenni szokott, a középsők a legszürkébbek, hiszen rajtuk egyszerűen csak átgyalogol az élet: rákban kiszenvedő anya, unokáit elveszítő nagymama, egyszerű stopposok, akik rosszkor voltak rossz helyen. Az első viszont már kiugró színészi teljesítménynek ágyaznak meg: Robert Pattinson ájtatos, sunyi és ragadozó papja a film kétségkívüli erőssége, majdhogynem csak miatta is érdemes megnézni az alkotást. De a sorozatgyilkos párt is kiválóan hozza Riley Keough és Jason Clarke. És az is természetes, hogy a harmadik kategóriából kerültek ki a főbb szereplők.

 

Főbb szereplőket mondok, mert a film jellegzetessége, hogy sokáig nem is tudjuk, kik a főszereplők. Campos ugyanis, aki Donald Ray Pollock regényét írta vászonra, meghagyta az epizodikusságot: majdnem a film kétharmadáig úgy is tűnik, hogy az ide-oda kanyargó szálak nem fognak összeérni vagy a körkörös építkezés nem vezet el a központi maghoz. De elvezet, bár úgy hiszem, a végkifejletben sem ártott volna megőrizni egy kis töredékességet, nem kellett volna minden szálat elvarrni, jobban bízhattak volna az alkotók a nézői képzelet erejében. (Aki viszont rajong azért, hogy semmi se maradjon lebegtetve, az imádni fogja az utolsó húsz percet.) 

 

A narrációt is sok esetben el lehetett volna hagyni, bár itt-ott kimondottan jól avatkozik a cselekmény szövésébe, amikor korábban árulja el egy-egy szál zárlatát, mint ahogy az meg is elevenedne előttünk. A Mindig az ördöggel ugyanis nem lineárisan halad, hol előre szalad, hol visszatér, hol látszólag elejt egy szálat, hogy visszatérjen egy mellékszereplőnek hitt karakterhez, s annak a sorsát kezdje kibontani. Jól váltakoztatja tehát az elbeszélés fókuszát Campos, s e köré igen nyomasztó hangulatot varázsol: hiába csordogál látszólag békésen az ötvenes, hatvanas évek világának amerikai kisvárosi élete, mert a vérben sem spóroló bűn, vagy ha úgy tetszik, maga az ördög, lesben áll minden ártatlan mondat, ájtatos cselekedet mögött. És bizony a kellő időben le is csap. 

 

A hit és a bűn kapcsolatát boncolgatja a film leginkább: mennyire kell hinnünk abban, hogy jó dolgok történjenek velünk, mennyire tudjuk magunkat ártatlanul megőrizni a bűnnel szemben, ha az végképp sarokba szorít. És legfőképpen: hol rejtezik a hit? A teremtett Isten? A pap kimódolt prédikációjában vagy az épp elszálló lélekben? És akinek a hite már akkora, hogy azt is elhiszi, egy pillanatra Isten helyére léphet, és átveheti egyik munkakörét, a feltámasztást? A válasz a film egy-egy erős jelenetében rejtezik, s ezekből bizony nincs hiány a két óránál is hosszabbra nyújtózó alkotásban. 

 

Már ebből is kitetszik, hogy nem egy leányregénybe illő családtörténetet mesél el Campos, hanem egy olyat, amely itt-ott bizony a 18-as karikát is megérdemelné. Nem is pusztán a látvány miatt, hanem mert olyan természetességgel bukkan fel az erőszak, a narrátor is olyan közömbösen vezeti elő, mintha csak arról beszélne, hogy azon az esős napon kicsit odaégett az omlett, de azért még meg lehetett enni. 

 

Lassú és intenzív film a Mindig az ördöggel, amelynek minden percét élvezni lehet, mert az összes furcsa karakter megtalálta a maga hiteles életrekeltőjét (ezt nagyon kevés esetben lehet elmondani, még a sztárokkal telepakolt filmek esetében sem sikerül mindig), az operatőr lubickol az élet és halál fényeiben, és mindebből olyan végeredmény keveredik ki, amelyről már a vége előtt tudjuk, hogy újra fogjuk nézni, most már minden tudás birtokában, mert egészen biztos, hogy további apróságokra bukkanunk majd.

 

És talán még azért is jó, mert mind a hívő keresztényt, mind az elvakult ateistát zavarba hozhatja a történetbe rejtett „példabeszédeivel”. Mert nem a hit és nem kereszténység ellen lázad, nem a tagadásban hisz, hanem a képmutatást üldözi. Azt viszont igen jó hatásfokkal.