A látszólag morális indíttatású nyomozónőnek sikerül bizonyítékokkal sarokba szorítania az oldalt létrehozó szuperintelligens pedofilt, ám végül kiderül, a virtuális világban a nyomozónő is boldogan éli a pedofil férfi szerepét. A történetben tanúként szerepel egy nyugdíjas tanár is, aki – nem teljesen világos, miért – a virtuális világban olyan kilencéves kislányt alakít, akivel a pedofil kliensek bármit megtehetnek. Miután lebukik, és kívül reked ezen a virtuális világon, öngyilkos lesz.

 

Az angol nyelvű közegben zajlik egy vita. Az egyik tábor a Pearson vezetősége (a Pearson elsősorban oktatási programokkal kereskedő cég, eredetileg egy 1844-ben alapított tankönyvkiadó volt). Szerintük a robotokkal való szex elterjedése jótékony hatással lesz a magányos emberekre és felválthatja a prostitúciót, tehát ezért is etikus ezek fejlesztésére költeni. A másik tábor szerint azonban, élén a robotika egyik szakértőjével, Dr. Kathleen Richardsonnal – aki elindította a Campaign Against Sex Robots elnevezésű aktivitást –, ezek a robotok inkább elmélyítik a meglévő társadalmi egyenlőtlenségeket, és megerősítik a nők tárgyiasítását. Mindkét tábor hivatkozási alapja a prostituált-használókkal készült beszélgetésekből szintetizált tudás: a nőket azért vásárolják meg, mert bármit megtehetnek velük, és ők semmit sem utasíthatnak vissza.

 

A diskurzus ezek után válik kétpólusúvá. Sokan vitatják és prűdériának minősítik, hogy a pornográfia és a legalizált prostitúció fokozza a nőkkel és gyerekekkel szembeni erőszakot; azt állítják, hogy az egyre könnyebb hozzáférés csökkenti az erőszakos cselekményeket. A dekriminalizációt és a legalizációt a szabadság felé mozdulásnak tekintik. Több észak-nyugat-európai államban kifejezetten a fiatalkorúak védelmére is hivatkozva legalizálták a prostitúciót mint „szexmunkát”, arra számítva, hogy ha törvényesen hozzáférhető ez a „szolgáltatás”, akkor nem lesz igény a legkiszolgáltatottabbakra, a gyerekekre. A gyakorlat ezt nem igazolta, sőt: amikor a legalizációt követően nőtt a forgalom, a gyerekprostitúció is nőtt. 

A Menedék, Jennifer Hailey írása a fentieket tárgyaló tézisdráma. Nagy kár, hogy a dilemma egyik fontos elemét nem tárgyalja: azt, hogy a szexuális erőszak során mennyire egyenlőtlen egy felnőtt és egy gyerek helyzete. Ráadásul a szex nincs megkülönböztetve a szexuális erőszaktól – mivel az előadás a kilencéves kislánnyal elmélyült(?) viszonyba(?) kerülő felnőtt szempontjából láttatja a helyzetet, a kislányéból nem. A fantáziahelyzetben egy felnőtt férfi és egy kilencéves kislány egyenlő felek – akár szexuális partnerként, akár gyilkosként és áldozatként. Ettől aztán érthetetlen az a virtuális valóság, ahol az emberek a végsőkig fokozott alávetettségben örömet találnak. És emiatt tulajdonképpen nem is lehet komolyan venni az egészet.

A virtuális pedofília vállalhatóságát képviselő szereplő, Sims / Papa (Hajduk Károly) csodálatosan szellemes intellektus, aki – leszámítva a perverzióját – nagyon is szimpatikus. A vele szemben álló tézist egy folyton moralizáló, labilis, hibát hibára halmozó, bizonytalan nyomozónő, Morris (Józsa Bettina) képviseli – aki egyébként szintén szimpatikus figura. Az oldal tulajdonosa tulajdonképpen a neoliberális szemléletet képviseli, a felügyelő az egyre szánalmasabbnak tűnő morált, a tán személyes indíttatású humanizmust (aminél nincs is röhejesebb egy liberális feminista olvasat szerint). 

 

A lényeg egy, a virtualitásban játszódó erőszakismétlés-sémával való tétova bátorítás, egy egyébként is elterjedt kultúra erősítése, amiben a nők és lányok elleni szexuális erőszakot új módon, új formában ismétlik, sulykolják. Az előadás azzal tartja fenn a figyelmet, hogy kihagyásosan meséli el a sztorit – így csak a legvégére áll össze a történet, és minden igyekezet ellenére papírízű marad. Felbukkan még néhány pillanatra egy gyarló, emberinek tűnő volt tanár, Doyle (Terhes Sándor), majd gyorsan érdektelenné válik – ha van is tragédiája, nem érthető, nem játszhatja el, csak elhangzik a távollétében. A nyomozó virtuális avatárja (Lestyán Attila), és a tanáré (Vitárius Orsolya) végképp hálátlan feladat: szegényeknek személyisége nincsen, csak kinézete.

 

A három „hagyományos” szerepet alakítóról pedig nem derül ki, hogy mekkora színészek (pedig azok), hiszen alig csinálnak valamit a szöveg elmondásán túl.

 

Pedig Vajdai Vilmos rendező mindent lehetséges körülményt megteremtett ahhoz, hogy életre keltse ezt a szöveget: Hód Adrienn koreográfiájával, Juhász Nóra látványával, Bujdosó Nóra jelmezével és Varga Vince, Juhász András videómunkájával. Illetve a zárógeggel, ami ugyan vicces, röhögtünk is, de arról szól, hogy a darab már a próbák során érdektelenné vált. Kár, hogy nem lehetett teljesen szabadon kezelni (a szerzői jogok ezt nyilván nem engedik meg), mert ez a csapat biztosan összehozott volna valami sokkal izgalmasabbat.

 

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található.