Amikor Brad Bird, háromgyerekes apuka és Pixar-rendező szuperhősként képzelte el az anyákat, Nyúlánykával állt elő, akinek keze, lába, mindene addig ér, ameddig kell, mert a jó anya mindenhol ott van, ahol szükség van rá. Amikor Alice Winocour, egygyermekes anya és francia rendező szuperhősnek képzelte el az anyákat, Eva Greennel állt elő, akinek asztronautaként a keze, lába, mindene több centit nő az űrben, mégis félő, hogy szétszakad, mert pont ott nem tud lenni, ahol igazán szeretne: a kislánya mellett.
Birdé a meseszerűen tetszetős, Wincouré a szívszaggatóan realisztikus olvasat. Hiszen anyaságot a karrierrel összeegyeztetni akkor sem egyszerű, ha hétköznapi munkája van az embernek, de ha űrutazásra készül, akkor a nehézségek is megsokasodnak. A kortárs sci-fi különösen sokat tud a szeparációs szorongásról és a magányos szülő kálváriájáról, aki fényéveken és csillagközi távokon át küzdi vissza magát a gyerekéhez.
Az első ember, az Ad Astra, a Csillagok között és a Lucy az égben mellett elég a Gravitációra gondolni, amely a szíve mélyén mégiscsak egy újjászületés-film a magzatpózban lebegő és anyaméh-űrkabinban utazó Sandra Bullockkal, akinek nemcsak az űr kietlenségét, de a lánya elvesztését is túl kell élnie. Lenyűgözni Emmanuel Lubezki kacskaringós kameramozgásai nyűgözték le az embert, amelytől úgy éreztük, mi is ott lebegünk az űr végtelenjében, de az érzelmi töltetet a gyászoló anya küzdelme szolgáltatta, aki mindenáron vissza akart jutni a Földre.
Az Ígérem, hogy visszatérek mintha a Gravitáció előzményfilmje lenne, amelyben az asztronauta mama felkészül az első, egyéves űrutazására – az utolsó küldetésre a Marsra szállás előtt. Alice Winocour, akit a többség az Oscar-jelölt Mustang társírójaként ismerhet, olyan űrfilmet rendezett, amely végig a Földön játszódik, és az elszakadásról szól. Az ember elszakadásáról a Földtől, egy anya elszakadásáról a lányától, és egy nő elszakadásáról a félelmeitől, hogy ő, pláne anyaként, nem tud olyan jó munkát végezni, mint a férfiak.
 Jelenetek a filmből |
A filmnek van egy didaktikus szekciója is, amikor a küldetésre pótemberként bekerülő Sarah-t a férfiak lekezelik pusztán azért, mert nő. Matt Dillonnak jut a kedvesen soviniszta űrhajós sablonszerepe, akinek elsőre az ugrik be Sarah-ról, hogy milyen jó lesz vele űrutazni, mert a francia nők jól tudnak főzni. Hiába injekcióz némi bizonytalanságot Matt Dillon a figurájába, miszerint valójában az a problémája, hogy nem tudja, hogyan közelítsen a nő felé, szexuálisan vagy profiként, nyílt szexizmusa mégis környezetidegennek hat az űrhajós-kiképzés véghajrájában, ahová már senki se jut el érdemtelenül.
Azért sincs szükség a direkt kiszólásokra, mert egyébként Alice Winocour a kiképzés fizikai megpróbáltatásaiban tökéletesen tudja érzékeltetni, hogy Sarah-nak egy férfiakra szabott szakmában kell helytállnia, ahol felajánlják neki, hogy levágják a haját, vagy pár hónapra felfüggesztik a menstruációját, mert az csak problémát fog okozni az űrben.
Winocour abban is profi, hogy az űrközpontok futurisztikus belsőit a magány hideg tereivé fotózza, és így az elválás súlya alatt egyre jobban megroppanó anya pszichológiai állapotát fesse a kékesfehér falakra, de újat nyújtani igazán abban tud, hogy a lehető legrealisztikusabban mutatja be az űrutazásra való felkészülés hónapjait. Ennek megfelelően valós felszereléssel és valós helyszíneken, a kölni Európai Asztronauta Központban, a moszkvai Csillagvárosban, a kazahsztáni Bajkonurban forgatták a filmet, amelynek történetét Winocour asztronautanőkkel való beszélgetésekre alapozta, akik közül olyan is akadt, aki a kiképzés alatt egyszer sem hozta szóba a gyermekét, mert nem akarta, hogy anyaként, ne pedig űrhajósként tekintsenek rá a társai.
 A képek forrása: MAFAB |
Winocour szolid mítoszkorrekciót hajt végre, amikor a populáris kultúrát egyeduralma alá vonó NASA helyett az ESA-t, az Európai Űrügynökséget tolja előtérbe, és a Nemzetközi Űrközpontra való kilövés valódi stációit járja végig, ahová az amerikaiak sem Houstonból, hanem a moszkvai Csillagvárosból szoktak felrepülni. És mítoszkorrekció az is, hogy a mindenható szuperhősként kezelt asztronautákra nehezedő fizikai nyomást annak minden nehézségével együtt érzékelteti, és mivel nőt választ főhősének, az érzelmi nyomásról sem feledkezik meg. Míg a férfi űrhajósok sokkal lazábban kezelik az egyéves utazást és a gyerekektől való elszakadást, addig Sarah úgy érzi, elvált anyaként neki jóval nagyobb a felelőssége a gyereknevelésben, és az anyák kínzó bűntudatának mind az ötven árnyalatát megjeleníti vívódásában.
Winocour legnagyobb erénye a science fiction realizmus mellett kétségkívül a szereposztás. Eva Green végre újra tehetségéhez mérhető szerepet kapott, hiszen a film érzelmi űrutazása szinte teljes egészében az ő – hihetetlenül szikár és mégis törékeny – arcán játszódik le. Finom, apró gesztusokban érvényesülő színészetet látunk tőle, amelynek méltó párja a film felfedezettjéé, a nyolcéves Zélie Boulanté.
Egyetlen hollywoodias húzást leszámítva, amely óriási, tátongó lyukat üt a realizmus falában, érzékeny, megható és okos munka Winocouré, amelynek hatását a járvány csak még tovább fokozza. Bár a koronavírus óta hajlamosak vagyunk minden második filmbe belelátni a járványhelyzetet, az Ígérem, hogy visszatérek nem metaforikusan, hanem nagyon is konkrétan szól a családtagokat egymástól elválasztó üvegfalakról, a kényszerű szeparációról, és arról a szomorúságról, amit a család életéből kimaradó rokon érez.