Állítólag a fiatalok között terjed elsősorban a koronavírus szeptember elején, ám mivel a kormány a második hullám érkeztével nem döntött a teljes bezárkózás mellett, az évad úgy-ahogy beindult. Amikor néhány hónapja megérkeztek az első fotók szerte a világból arról, hogy a komolyzenei életnek miképpen lehet együttélni a vírushullámmal (plexifal, maszk, Zoom-koncertek), szkeptikus voltam: hogy nemcsak a közönség, hanem a zenész is maszkot fog viselni? Lesz elég fegyelem?
 Fischer Iván |
A Budapesti Fesztiválzenekar is létszámstoppos közönség előtt játszott koncertet a Müpában – Beethoven IV. szimfóniáját és Strauss Ariadnéjának részleteit –, hogy aztán a szimfóniát megismételjék a Midnight Music sorozatban, éjjel fél tizenkettőkor a Várkert Bazárban. Ez utóbbin vettem részt. A Midnight Music kötetlenebb, közvetlenebb hangversenyeket jelent, rendszerint babzsákfotelekben üldögélhet a néző akár a zenekari tagok között. Ilyenről most nyilván nem lehetett szó, a fiatal zenehallgatók – a sorozatra ugyanis kirívóan sok fiatal jár, zömük húszas-harmincas – maszkban érkeztek. Arra viszont nem számítottam, hogy Fischer Iván karmester olyan lelkiismeretesen követeli meg a maszkviselést, hogy azzal túltesz tíz elsőhullámbeli Müller Cecílián is.
Mielőtt helyet foglalt volna a tisztelt vendégsereg s a zenekar, Fischer olyan maszkban járkált fel-alá, amit egy beköszönő videóban is büszkén mutatott: az ún. „akusztikajavító” maszk egy preparált szemüvegkerethez van applikálva, a fülek körül pedig egy-egy plasztiktenyér hallózik. És mielőtt még egyetlen hang is felcsendült volna a szimfóniából, a dirigens egyenként ellenőrizte, mindenki helyesen viseli-e a maszkot: orr fölé, hogy rendesen védjen. Ha meglátja, hogy valakin nincsen maszk, le fogja állítani a zenekart, fenyegetett, és egyszer, a második tétel közben tényleg meg is cselekedte ezt.
Mindez persze show is, működő kísérlet arra, hogy már megint megtörjük a klasszikus koncertek merevségét, de a tét valós: a kulturális szektornak muszáj bizonyítania, hogy szükség van rá, és ha egy szimfonikus koncerten kezd terjedni a vírus, azért jobban előveszik a zenekart, mint mondjuk a felcsúti focicsapatot, amelynek tagjai az utóbbi egy hónapban több koronapozitív tesztet produkáltak, mint gólt.
A ritkábban játszott negyedik Beethoven-szimfónia máig hajlamos háttérben maradni. Ami nem csoda: a két szomszédos szimfónia, az Eroica és a Sors előremutatóbb, és ekkortájt keletkezett az Appassionata-szonáta és a IV. zongoraverseny is. A IV. szimfónia, akárcsak a II., Oppersdorff gróf számára készült, s talán a megrendelő ízlésének akart kedvezni Beethoven a haydni jelleggel. Fischer Iván és a Fesztiválzenekar bátran ki is domborította a szimfónia haydni jellegét, a mannheimiségnek számító kontrasztos dinamikát. A karmester minden egyes tételről mondott valamit, hál’istennek nem zenetörténeti érdekességeket, hanem kulcsot adva a zeneértéshez egy-egy meghatározó elem kiemelésével: például a szekundhegedűk makacs ritmusmintázatát a lassú tételben vagy az utolsó tétel perpetuum mobile-jellegét. Izgalmas, energikus játékot hallottunk, a zenészek éjféli fáradtsága inkább abban tükröződött, hogy a lírai részeknél kevesebb beleérzést hallottam.
Az viszont figyelemre méltó, hogy a Midnight Music hallgatósága valóban fiatal. A Fesztiválzenekar előszeretettel hirdeti magát „a jövő zenekaraként”, s ha ez csak szlogen lenne, jobban csóválnám a fejem. Talán feladat „kinevelni” a zenehallgatók újabb és újabb generációját, talán nem, ebben nem vagyok biztos. De tapasztalatom szerint sokszor éppen a fiatalok komolyzenének való megnyerése válik vakon és bután végzett misszióvá, amelyben a fiatalokat lenézik, a zenét meg lebutítják önjelölt misszionáriusok. Fischerben az tetszik, hogy önmagát adja: a nem is kicsit bogaras karmestert, aki éjfélkor még feláll a pulpitusra, mackónadrágban, preparált maszkban, a járványbiztos viselkedésen hőbörög, és közben Beethovent vezényel. Hagyja, hogy tapsolni lehessen tétel közben, tudja, hogy a Parnasszus nem ugyanaz, mint a magas ló. Egy ilyen fazonnak elhiszi az ember, hogy csak van valami Beethovenben, amiért érdemes hallgatni.