Célom, sokiksz éves tervem, a normalitás megtartása. A belső rend, a gondolkodás fegyelme, az arányokhoz, a színekhez, a bonyolultságokhoz, a differenciákhoz való ragaszkodás, ez kell nekem továbbra is, ez az elsőrendű feladatom. Színe és fonákja. Oldala, háta, eleje. Nincsen annál fontosabb, mint hogy most ne veszítsük el a fejünket. Nyugalom. Relax. Nagy levegő, kicsit tovább tartani. Jógázz a lelkeddel is. 

Elég nagy a hangzavar, ugye. De jó, én a normalitás jegyében most szeretném előadni, hogy egy nagy boltban, hová szinte naponta bebalettezek, megtaláltam a ciabattát. Eddig csak a hosszú olasz veknit vettem, de most már, lám, ciabattát is fogok, bár meg kell mondani, hogy a legjobb kenyeret a feleségem szokta hozni a Lehelről. Nem tudom, látta-e a kedves olvasó a márciusi Tiszatájat, most jött ki, egy nagyon jó kis Térey-szám regényrészletekkel, izgalmas interjúval, kritikákkal. Tegnap a normalitás jegyében olvastam egy nagyon szép, repetitíven – mint Ravel – építkező Tomaji Attila által jegyzett verset, lement a boltba a másik, és a költő csak várja, várja, várja versszakonként vissza, vissza. Olvastam Háy János megrendítő karanténesszénaplóját, Ne haragudj, véletlen volt. Olvastam a kort, annak mindenféle politikai, gazdasági, lelki természetű működését piff-paff lendülettel bemutató Kerékgyártó-regényt, a Szeretett gazdámat. Olvasom Tompa Andreát, Haza, huh. És nagyon várom Terék Anna új verses könyvét, már a Halott nők is milyen remek volt.

Két éjszaka nagyon fájt a hasam, de azért szerintem normális maradtam. Egész éjszaka hallgattam, mit csinál, hogyan álmodik a ház, az én nyolcemeletesem. Hogyan éli az éjt. Nyikorgás, vízcsobogás, reccsenések és roppanások, valaki most jön meg, éjjel háromkor, honnan, lent két férfi boros filozófiája, ilyesmi neszek. Egészen normális dolgok. Sokat gondolok Bán Zsófiára, Kántor Péterre és Szüts Miklósra is. Kaptam levelet Ilia Miska bácsitól. Hallgattam a rádióban Cserhalmi Tyutyut Váradi Julival, különösen jó volt érezni, hogy más is milyen normális. 

Főztem lecsót a minap, azt gondoltam, csúcslecsó lett, de inkább átlagos lett, egy normális lecsó, te is, olvasó, megfőzted volna balkézzel. Az is jó, egy normális lecsó, nem?

Ja, igen, fölhívtam Závada Palit, egyedül áztatta magát a tótkomlósi gyógyban, ez, mondjuk, hogy egyedül, nem annyira normális, de éppen az a normális, hogy áztat, hogy úszkál, normálisan viselkedik valaki, ha különben nem szokásos éppenséggel a helyzet.

Gondolkodtam az őszön is. A tavasz, bár volt ez a karantén, csodás volt. Azt hiszem, az őszünk is az lesz, szépen, méltósággal fogy el majd a zöld, s lesz belőle, sárga, piros, barna, földfekete. Úgy hűl az éjszaka, hogy még jó az is, a szivárgó hideg. Muskátlijaim. Elrakom őket a télre, normálisan, szépen, hamarosan. 

Gondoltam a fiamra is sokat, normális, nem?

Ja igen, föl akarom hívni Karsai Györgyöt egy szakmai tanács végett, nagyregényhez kell egy normális, a görög mitológiát érintő tanács. Száz százalék, hogy meg fogom kapni. 

Sajnos elmarad az Ember tragédiája 2.0 Székesfehérváron, épp most lett volna a premier, ez nem normális, az igen, hogy reménykedünk, hogy mihamarabb mégis csak be lesz mutatva. 

A Szuperkupa-döntőt majd a tévén nézem meg, a Sevillának fogok szurkolni, azt hiszem, ez a normális.

Ja, igen, és még valami. Hogy a fészkes fene essen belétek ti elhivatott, gőgös, a hatalomba beleromló senkik, ti frusztráltak, ti irigyek, ti közepesek, ti tehetségtelenek, ti ócskán hazudozók, ti manipulálók! Ti anyaszomorítók! Seggnyalók! Rozsdalelkűek. Történelemvakok! Húsmagyarok! Menteprimadonnák! Rossebkapitányok! Nagygömböcpiperkőcök! Hogy álljon belétek a görcs, akik a fiatalságot teszitek tönkre, akik a gyerekeinket vegzáljátok, akik a reményt veszitek el, akik akkor is éhesek maradtok, ha hánytok, akik mögött böfög a középszer, és ugocsa, ugocsa, ugocsa. 

És így.