Habent sua fata libelli, vagyis a könyveknek megvan a maguk sorsa, ahogy azt Terentianus Maurus írta a Kr.u. 2. század vége felé De Syllabis (A szótagokról) című megkapóan unalmas művében. Persze, mint oly sok felkapott idézetet, ezt is a kontextusából kiragadva szoktuk használni (de erről majd később).

Mikor megkaptam Salman Rushdie új regényének, a Quichotte-nak (-nak, vagy netán -nek? Rushdie rögtön egy kiejtési útmutatóval kezdi a könyvét, hogy aztán nagyvonalúan az olvasó kénye-kedvére bízza a megoldást) recenziós példányát, az íróasztalomra tettem – hogy azután lelkes kiskutyám lerágja a sarkát, jó alaposan, határozott gusztussal. Szerencsére a szöveg olvasható maradt, ám az amúgy határozottan szép könyvtárgy integritása, egészsége alaposan megcsorbult. Ekkor még csak dühös voltam – már amennyire az ember dühös tud lenni egy szeles kölyökkutyára –, ám olvasás közben egyre inkább úgy éreztem: valamiféle jelképes cselekedet történt itt, hermetikus igazság tétetett. A külső valóság fognyomai ott láthatóak egy regény (regény? erről majd később) minden lapján, és ez a regény részben arról szól (részben arra épül), hogy a világ felfeslik, lyukak pettyezik és foltozzák, a nemlét fekete fogai marcangolják széjjel.

Persze, ez csak a keret (még ha düledező és amorf keret is). A Quichotte a szétesés regénye, megannyi szétesésé, egy olyan világ – a jelenünk – dúlt leírása, amely „a bármi megtörténhet kora”, ahol minden lehetséges, ezért – mintegy végső kiterjesztést adva Diodórosz Kronosz híres „győzedelmes argumentumának”, minden (pontosabban bármi) meg is történik. Még az is, hogy a világ elfogy, felfalja magát, mint a Seholember Heinz Edelmann és a Beatles lidércesen vicces rajzfilmjében, a Sárga tengeralattjáróban.

Nehéz megmondani, hogy miről is szól Rushdie új regénye, mivel részben éppen arról szól, hogy a dolgokat nem lehet már csak úgy „megmondani”. Pikareszk regény a Narratíva (és a narratívák) haláláról, a Szerző felbomlásáról, a Látvány (ha úgy tetszik, a debord-i spektákulum) totális viszonylagosságáról. Történetek, lét- és idősíkok, műfajok és zsánerek sajátosan lüktető szövevénye, ahol az egyes szálak önmagukban is rostokra bomlanak, hogy azután egészen meglepő helyekre befonódva hozzák létre a szöveg elburjánzó makraméját, egy olyan gordiuszi csomót, amit maga a szerző (mármint Rushdie) is csak úgy tud (úgy akar) átvágni, hogy az egész világot vágja keresztül. Mert azt már tudhatjuk a XX. század eleje óta, hogy „Minden Egész eltörött”, és a posztmodern azt is elárulta nekünk, hogy az Egész is csak egy koncepció, ám Rushdie úgy zárja története feketedobozába ennek a sosemvolt Egésznek a darabkáit, szilánkjait és töredékeit, mint az egyszeri cigányember az Ördögöt, hogy mennél jobban fickándozik, annál jobban rázza.

Azért próbáljuk meg: van egy indiai származású amerikai utazó ügynök, Mr. Smile, aki nem volt mindig az, aki (mint ahogy szülővárosa, Bombay sem ugyanaz már, még a neve is megváltozott, és persze Amerika sem ugyanaz, például hülye piros baseballsapkát visel). Egy „agyi történés” következtében Mr. Smile álomvilágban él, a tévéműsorok, vetélkedők, talk-show-k színes univerzumában, miközben egyre inkább kikopik a szürke valóságból, a mindig-egyforma utak és motelek monokróm monotóniájából. Emlékeiben lyukak tátonganak. Azaz mégsem. Van egy Szerző, Mr. Sam DuChamp, aki nem volt mindig az, aki (mint ahogy szülővárosa, Bombay sem ugyanaz már, még a neve is megváltozott, és persze Amerika sem ugyanaz); nem túl sikeres, nem túl színvonalas kémregényeket ír, és egyre inkább úgy érzi, hogy a maga teremtette titkos világméretű összeesküvés utána kutat, meglehet, az életére tör. Ezért (is) úgy dönt, mást fog írni. Az opus magnumot, szédítő magasirodalmat, önmagát, a halálát. Mr. Smile-t írja, aki Don Quijote-ként (pontosabban: dontalanként, mivel „nem érezte úgy, hogy a megtisztelő Don nevet is kiérdemelte”, és Quichotte-ként, mint Jules Massenet operájában, amely „Csak lazán támaszkodik Cervantes nagy remekművére […] és ami téged illet, te is csak lazán támaszkodsz magadra.”). Quichotte Dulcineája Miss Salma R. (persze, Bombayból, ami… lásd, mint fenn), egy igen sikeres talk-show műsorvezetője. Quichotte a hullócsillagoktól kíván magának fiút, Sanchót – akit egy tücsök valódi emberré tesz (ám ez is csak talmi csillogás). DuChamp fia eltűnt, nem akar tudni a szüleiről. Mindkettőnek van egy húga, és mindketten évek óta összevesztek a húgukkal, ezt rendezni akarják. Egybeolvadnak, szétválnak. Persze, Quichotte-ot és Salma R.-t Mr. DuChamp írja, Mr. DuChampot és Salma R.-t pedig Mr. Salman R. (igen, természetesen szintén Bombayból, ami 1995 óta hivatalosan is a prekolonialista Mumbai nevet viseli)… de ez már a mi valóságunk, ahogy kezünkben a könyvvel ülünk, és a sajátos regény regényét olvassuk. Vagy… ki tudja?

Mindenesetre, Mr. Salman R. bámulatos virtuozitással keveri a történeteket és az olvasókat, ahogy ezt tőle már megszokhattuk (ezúttal talán kicsit túl virtuózan is). Az egyik pillanatban egy pikareszkregény-persziflázs (a cervantesi mű) persziflázsát olvassuk, aztán egy Sam Spade-krimibe csöppenünk, tisztelgő kitérőket teszünk az amerikai hard sci-fi aranykorába, a klasszikus szörnyfilmek suta népszínházába, a metafizikai horrorba; néhol egy-egy mérgező családregény kezd kibontakozni (hogy azután elfulladjon, mint egy Bergman-film), vagy mégis inkább egy egzisztencialista kulcsregény? Regény ez egyáltalán? Elárasztanak minket az amerikai média- és popkulturális utalások (amelyeknek jelentős hányadát a magyarországi olvasó, legalábbis ha magamból indulok ki, nem is érti). Meg- és felidézett szerzők (írók, festők, zenészek) zsibonganak, Cervantes Carlo Collodival életre kelő bábfigurát farag, Dan Simmons Isaac Asimovval parolázik, Peter F. Hamilton válla fölött Philip K. Dick mered szorongva a tömegre, Marcel Duchamp a függöny mögül kukkol, Stephen King Roland jelmezében a regény befejezhetetlenségéről tart előadást Michael Endének, és az egész tohuvabohu felett ott lebeg – kicsit talán túl hangsúlyosan is – Umberto Eco sok mindenért felelős, sziporkázó szelleme.

Megkapó szerelem, öregedés és halálfélelem, belenyugvás és lázadás, a végtelenben sem találkozó párhuzamosok multiverzuma, őrült tudós vagy zseniális szélhámos (vagy zseniális tudós és őrült szélhámos), aki mindvégig hazudott, tehát óhatatlanul igaza lesz, és akit mintha Elon Muskból, Victor Frankensteinből és valami tévéprédikátorból gyúrt volna össze Mr. Salman R., masztodonná változó emberek, a nevek és a léptékek hömpölygő játéka (a neveket Rushdie a saját nevével űzött játék kivételével szokatlanul tisztességes bűvészként mind elmagyarázza) – az ember néha úgy érzi, kicsit túl sok is a jóból, dühöng vagy álmélkodik, és – hiába – abban reménykedik, hogy végül minden a helyére kerül. Nem kerül, és éppen erről van szó. Hogy nem kerülhet.

Nehéz szabadulni az érzéstől, hogy Rushdie – miként a szerző Szerzője is – afféle összegző szöveget írt. Sok mindent elmond benne magáról (nekünk, és alighanem magának is), és arról, hogy miként látja a világot. Mit gondol a médiáról, a rasszizmusról, az emlékekről és az emberekről, a nosztalgiáról, a küzdelemről, kultúráról, a szerelemről és a halálról, az életről, a világmindenségről, meg mindenről. Ettől néha kifejezetten didaktikussá válik, értekező prózába oltott kinyilatkoztatásokat tesz, hogy aztán kiderüljön, ez is csak egy stílusfordulat volt (vagy nem?), egy szín a palettán (vagy maga a paletta?). Néha kicsit eltúlzottnak éreztem a melodrámát, hogy azután rádöbbenjek, az is csak afféle kontrasztanyag, mint mikor Arthur Hiller és Dale Wasserman musicaljében, a La Mancha lovagjában dalra fakad a búsképű Peter O’Toole. Néha kicsit eltúlzottnak éreztem az aktualizálást, a politizálást, hogy azután rádöbbenjek, a sokszor sematikusnak tűnő jellemzéseket (különösen a rasszizmussal kapcsolatban) milyen riasztóan igazolták a könyv megírása óta történt események, és hogy Amerikában a rabszolgaságot elfogadó-relativizáló múltkép és az intézményes rasszizmus ellen tüntetők nekiestek Cervantes szobrának is, aki egy ideig maga is rabszolga volt – tud-e író ennél kacifántosabb abszurdot kitalálni? Az meg már egyenesen hátborzongató, ahogy a regény vírusa (amely vakságot okoz, elveszi a lényeglátásuktól már régen megfosztott emberek szeme világát) terjed – persze, nyugtatom magam, ez nem a valódi, belakott valóságról szól, hanem „a bármi lehetséges világáról”, ahol, ugye, bármi lehetséges. A világ következetes és racionális. Kauzalitás uralja.

Aztán ránézek a kutyarágásra a kötetemen, vagy beleolvasok a hírekbe, és máris szertefoszlóban a kényelmes bizonyosság, és máris fából faragott marionettként lógok a történet szálain, és Pinokkió-orrom is bizsereg.

Nem ez lesz a kedvenc Rushdie-regényem (azt a helyet Az éjfél gyermekei és a Sálímár bohóc már betöltötték). De megkapó, bosszantó, ijesztő és gyönyörködtető könyv ez is. A Helikon által kiadott kötet – kutyarágás nélkül, persze – kifejezetten szépre, kézbeillőre sikerült, a fordító Greskovits Endre szövege gördülékeny, együtt csapong a regénnyel, és meggyőzően arat győzelmet abban a heroikus lovagi küzdelemben, amit a kismillió utalás, vendégszöveg, szójáték és kikacsintás jelenthetett.

És mert megígértem, a végén (nem a világ végén, még nem) álljon itt a pedáns Terentianus Maurus könyvek sorsáról írt szentenciája eredeti kontextusában: Pro captu lectoris habent sua fata libelli. „Talán nem haboznak egynéhányan könyvemet szószátyárnak nevezni; talán valaki más, nálam sokkal okosabb mondhatná, hogy kevés új dolog van benne, mert maga is jóval többet talált ennél; a rest és türelmetlen talán túl homályosnak találja, minden könyv sorsa az olvasó felfogóképességétől függ.”

És ez így lesz, legalábbis amíg világ a világ.