Péter Kata: Jóval gyakrabban kerül erre sor, bizonyos dolgok esetében akár napi szinten. De nem igazán kötődöm az évszámokhoz, például annak is mindig utána kell számolnom, hogy 2003-ban végeztem. A zsámbéki előadás persze önvizsgálatra késztetett, hiszen a saját életemről szólt a darab. Arról, hogy mik lehettek az addigi meghatározó helyzetek a pályán, melyek voltak a fontos kapcsolatok, hol vannak konfliktusok, problémák, megoldatlan dolgok az életemben. Mi az, ami valóban érdekel, amiről beszélni akarok, amire megoldást keresek, ami éppen az adott pillanatban leginkább foglalkoztat, hogy őszinte, erős előadást lássanak a nézők. Az AlkalMáté előadásaiban az egykori osztálytársak közül mindenki hozzáteszi a magáét, próbáljuk minél messzebbről megközelíteni a szereplőt, akiről éppen az előadás szól.

 

 

PK: Nem hiszem, hogy az önmagamról alkotott kép nagyon más lett volna, mint az osztálytársaim portréja rólam. Nagyon jól ismerjük egymást. Senki nem hazudik önmagának, nyíltan beszélünk egymással.

 

 

PK: Tényleg minden volt benne, fehér ló, menyasszony, vőlegény. Nyolc éve ott tartottam. A hiányaimat mutattam be. A fehér lovon a herceg, a menyasszony, feleség státusza, színészként valami teljesebb létezés, ezek akkor nagyon hiányoztak. Megtaláltuk a formát, a mesét, dús szimbólumrendszerével, így az előadás is látványos, gazdag lett.

 

 

PK: Teljesen másról szólna már, azóta feleség vagyok, sőt anyuka is, nyilván más lenne a megközelítés, hiszen rengeteg minden történt azóta. Hosszan kellene gondolkodnom, hogy ha a mostani életemből kellene előadást csinálnom, milyen lenne. Lehet, hogy az esküvőmmel indítanék. Nagy lakodalommal, abba minden belefér, ott bármi megtörténhet. Ott van mindenkinek a rokona, ismerőse, szűkebb családja, nagyon sokféle gondolkodású ember, innen lehetne elindulni. 

 

 

PK: Nem tudnám szétválasztani egymástól a magán-, illetve a közéletet: minden mindennel összefügg. A közélet nagyon is hat rám, meghatározza a hangulatomat, az életemet. Néha az ember nem is veszi észre, mennyire így van ez: beleszól a magánszférámba, a munkámba, a kapcsolataimba. Nem tudom kikerülni.

 

 

PK: Egyszerűen nem tudsz nem foglalkozni vele. Boldogabbak lehetnek azok az emberek, akik olyan országban élnek, ahol nem befolyásolja ennyire az életüket a napi politika. Szinte már közhely, hogy boldog az ország, ahol nem tudják, kik a politikusok. Ahol arra törekednek, hogy a társadalmi együttélés minél harmonikusabb legyen. Nálunk azonnal érzed a bőrödön a különböző döntések hatását, és nem azt veszed észre, hogy megpróbálnak könnyíteni az életeden. Nem mennek annyira flottul a dolgok.

 

 

PK: A Határátlépésekben beszélek arról, hogy a személyes kapcsolatokat mennyire megterheli, hogy kizárólagosságra törekszünk a gondolkodásunkban. Ez nagyon megnehezíti a kommunikációt. Baráti kapcsolatoknál is előfordul, de a munkában még nem volt rá példa. Én most szerencsére nagyon jó helyen vagyok, Orlai Tibor magánszínháza minden szempontból ideális hely.

 

 

PK: Rögtön érettségi után felvettek a főiskolára, és nagyon fiatal voltam akkor is, amikor végeztem. Hosszú ideig csak ígérete voltam valaminek, nem tudtak velem mit kezdeni.

 

 

PK: Hogy mi lehet belőle. Talán. Nem mondták, hogy nagyon tehetséges ez a fiatal lány, jöjjön ide, és amikor már ott voltam, nem nagyon marasztaltak. Én sem éreztem magam komfortosan. Nagyon nehezen indult be a pályám. Nem volt az az érzésem, hogy megtaláltam a helyet, ahol bíznak bennem, építenek rám, gondolkodnak bennem. Lehet, hogy kellett az, hogy sokféle helyen legyek. Olyan volt az egész, mintha a főiskolai éveim tovább tartottak volna: tanultam, tapasztaltam mindenfélét. Ez persze most is megvan, de akkor szinte csak erről szólt az életem, nehéz időszak volt. Visszanézve azt gondolom, hogy az a néhány év megerősített. Naiv voltam, tele romantikus elképzelésekkel. Közben kellett rájönnöm, hogy nem csak a szakmáról, de az emberi közlekedésről sem tudok semmit, tágra nyílt szemekkel néztem bele a világba. Ezeket mind meg kellett érteni, helyre rakni, és az utána jövő pár évben is foglalkozni azzal, hogy kellek-e egyáltalán, jó vagyok-e, hogy tényleg ezt akarom-e csinálni… Sok munka volt, mélyebb tanulási folyamat, az emberekről, a szakmáról, magamról. Valójában ekkor váltam felnőtté.

 

 

PK: Az első olyan hely volt, ahol igazán jól éreztem magam, ahol a kölcsönös bizalom megvolt Jordán Tamás részéről is. A főiskola utáni nehéz időszak ott ért véget, a szorongások, kétségek magammal és mindennel kapcsolatban elmúltak. Bizalmat kaptam, magabiztos lettem. Vidéki színházban csak a színház van: jó kollégákkal, sokat játszol. Aztán annyira magabiztos lettem, hogy azt gondoltam, hogy ha itt Szombathelyen csak a színház van, annak annyira jónak kell lennie… Most már látom, hogy nem voltam elég türelmes. Ha várok egy kicsit, akkor még inkább jönnek azok a rendezők, azok az előadások, amikre vágytam. De ha valami belül azt mondja, hogy menni kell, akkor megyek.

 

 

PK: Abszolút, de egyre kevésbé, vagy jobban kezelem a türelmetlenségemet. Ez tíz éve volt, talán ebben is változtam. Sokáig nosztalgiával gondoltam Szombathelyre, de aztán jól alakultak a dolgok. Egy év szabadúszás után, amiben benne volt a Radnóti, a Katona, a Bárka, jött a Vígszínház hat éve.

 

 

PK: Semmit sem alakít át, mert amit erről gondolok, akkor is mondtam, legfeljebb bíztam benne, főleg eleinte, hogy lehet változás. Sok fiatal szerződött akkor oda, két osztálytársam, Járó Zsuzsa és Mészáros Máté is. A főiskolás gyakorlatomat is ott töltöttem, Máté Gábor mellett Horvai István volt a másik osztályfőnököm, ő hívott oda. Több darabban játszottam, nagyon megszerettem a színházat, az embereket, és bár voltak kétségeim, odaszerződtem. Először úgy tűnt, hogy jó lesz, aztán szépen lassan kiderült, hogy mégsem váltja be a hozzáfűzött reményeket. Vártam egy darabig, végül eljöttem. A színházban jól éreztem magam, szerepek is voltak, bár azok az ígéretek, amik miatt odaszerződtem, nem valósultak meg. De talán leginkább a hangulat, az ízlés, a gondolkodásmód miatt jöttem végül el.

 

 

PK: A kettőt nem lehet összehasonlítani. Az elsődleges különbség az, ahogy Orlai a színészekkel bánik. Kíváncsi rájuk. Fontos neki, hogy a színész többféle darabban mutassa meg magát. Játszom egy populárisabb előadásban, de benne vagyok a Családi tűzfészekben is a Trafóban, amit Pass Andrea rendezett Tarr Béla filmjéből. De az is előfordul, hogy egy darab könnyedebb, ám a benne játszott szerepem óriási energiát követel, mint például a Szemünk fényében. A Vígszínházban erre már nem maradt idő, szándék, nem is tudom… Mindig volt néhány ember, aki sokat, nagyot játszott, és voltak a többiek. Az volt a legfőbb szempont, hogyan lehet kisakkozni, ki hol legyen a három játszóhelyen. Így nehéz továbbmenni, tágítani a határaidat, megtudni, mi van még bennem. Egy-két előadás persze volt, ami megdolgozott, mert nagyon jó munka volt. A Mohácsi János rendezte Istenítélet, vagy a két Spiró-darab Marton Lászlóval, főleg a Kvartett. De közben elfogytak a szerepek, ott álltam harmincvalahány évesen, és volt olyan hónap, hogy ötször léptem színpadra… Orlainál fontos a sokszínűség, sokféle hangvételű darabot megtalálhat itt az ember. Egyre több az olyan előadás, ami különböző problémákat, akár tabukat feszeget. Nagyon jó kollégákkal játszom, és ha a játékkedv megvan, az „lejön” a színpadról, vagyis érzékelhető a néző számára is. Akkor is, ha nehéz dolgokról beszélünk. A Határátlépéseknél nagyon fontos az őszinteség, az egyenesség, az, hogy magunkat is kiröhögjük, hogy elmondjuk, ki mit gondol magáról a színpadon. Ezek jóleső, rokonszenves dolgok, azt lehet gondolni nézőként, hogy akkor ma nem fognak hazugságokat tolni az arcomba.

 

 

PK: Kapkodom a fejem, meg sok mindent nem értek… Hogy milyen ideológiák harcolnak milyen más ideológiákkal, meg egyáltalán, hogy harcolni kell mindenütt, mindenki ellen. Hogy mit tudok csinálni? Tiltakozni, minden fórumon elmondani, hogy nem értek egyet. Orlainál olyan előadásokat csinálunk, amik reagálnak erre a helyzetre is. A gondolat szabad.

 

 

PK: Én felelős állampolgár vagyok, itt élek, gondolkodom, van véleményem. Szeretnék jól élni, szeretem ezt az országot, szeretek játszani az anyanyelvemen, de szeretném képviselni a véleményemet is. Akár színész a foglalkozásom, akár más. Annyiban könnyebb a helyzetünk, hogy egy színészt megkérdeznek, hogy miről mit gondol. És az is lehet, hogy egy előadásban elmondjuk, hogy mit gondolunk bizonyos dolgokról, mint ahogy a Határátlépésekben is reagálunk a mára. Ahogy már mondtam, a politika benne van az életünkben, a kapcsolatainkban. Én inkább ott húzok vonalat, mi az, ami a közönségre is tartozik, és mi az, ami az én privát életem. Ez utóbbi csak rám tartozik.