Az idei Kaposfest utolsó napjának déli koncertjén Bősze Ádám egy réges-régi történetet ismertetett Beethovenről, amelyet tanítványa, Ferdinand Ries jegyzett fel. Eszerint a mester egy ízben gyöngén Ries fejére ütött, amikor az elhibázott egy futamot a zongoránál. Hogy vajon miként szólhatott a szonáta a mester jelenlétében, és milyen volt az az interpretáció, amivel a szerző elégedett lett volna, azt persze nem tudhatjuk (vagy hogy hallotta-e az előadást). Arról viszont van sejtésem, hogy Baráti Kristóf (hegedű), Várdai István (cselló) és Fejérvári Zoltán (zongora) fejére nem ütne Beethoven – még gyengéden sem. Huszonöt éves korában komponálta az Op. 1. No. 1-es Esz-dúr triót – a haydn-i hatásoktól nem mentesen, mégis kitágítva a műfajt. Az első tétel sforzando pianói szeszélyt és különös lebegést kölcsönöznek a zenének, a klasszicista báj mögött mintha már minduntalan kivillantaná mosolyát a fiatal zeneszerző, a későbbi romantikus. A második (Adagio cantabile) tételben Fejérvári két, párütemes szólórésze az, ami csontig hatol bennem. A zongoraművész technikás játékos, de az ilyesmit nem lehet ennyivel magyarázni: érző, a zenét teljességében megélő művész, aki egy ilyen nyolcütemes frázisban is képes megmutatni, mit jelent egybeolvadni a zenével. Két muzsikustársa között egyébként Várdai volt a kapocs, ő volt az, aki láthatóan törekedett arra, hogy erős interakció legyen a kamarapartnerek között. A finálé tréfás ünnepélyessége és energiája nagy sikert aratott, és hosszú tapsot és üdvrivalgást vívott ki.

 

Baráti Kristóf, Fejérvári Zoltán és Várdai István

Még hevesebb volt Dvořák Esz-dúr zongoranégyesének fogadtatása (op. 87) – nem csoda, ez a darab lehengerlő erejű, vérbő zene –, amely nem fiatal szerző műve, hanem a már elismert, tekintélynek számító cseh mester alkotása 1889-ből. Fejérvárihoz és Várdaihoz Kirill Troussov (hegedű) és Szűcs Máté (brácsa) csatlakozott a színpadon. A Dvořák által kedvelt brácsának jelentős szerep jut ebben a darabban, de a cselló – Várdai szenvedélyes dallamvezetése – is katartikus pillanatokat okozott. Ez az a fajta muzsika, ami dróton rángatja a hallgatót, de a hallgató ezt szerencsére élvezi. És bár talán nem számít szubsztanciális kérdésnek, meg kell említeni, hogy a koncertet kétszer adták elő a muzsikusok – hogy járványügyi okból egyszerre kevesebben legyenek a teremben –, Fejérvári és Várdai pedig mindkét számban muzsikáltak, ez több mint két és fél óra zenélést jelent kettejük számára. (Közös szonátázásukról a fesztiválról szóló előző beszámolómban írtam.)

 

A csellóművész amúgy sem sokat pihent aznap: annyi koncerten játszott, amennyit egy kezén még éppen össze tud számolni. Délután fél hatkor néhány zenész villámcsődületet tartott a Csiky Gergely Színház előtt, ő ebből is kivette a részét, dacára annak, hogy kevéssel utána már az Eroica szimfóniát vezényelte a Liszt Ferenc Kamarazenekar élén. (Meg is lepődött a dolgon egy idős úriember: „Az ott a Várdai? De hát be se ér vezényelni!”)

 

A Beethoven-szimfónia a csellóművész bemutatkozását jelentette karmesterként. Habár még láthatóan nem alakult ki a saját eszköztára a dirigensi munkához, csak idő kérdése, hogy olyan biztos kézzel uraljon egy együttest, ahogy a hangszerét. Nem egyszerűen kiváló szólistáról van szó, hanem mély zenei meglátásokkal rendelkező emberről. Az Eroica pátosztól mentesen, elemi erővel szólalt meg, és ezt szolgálta a fúvósokkal és üstdobbal kiegészült kamarazenekari méret is – manapság szokásos ilyen tekintetben is korhűségre törekedni. Azt nem tudom eldönteni, hogy jót tett-e a produkciónak, hogy a zenekar tagjai – a csellisták kivételével – állva játszottak. A közönség soraiból inkább rendezetlennek tűnt a színpad, no meg a dirigensi munkával való ismerkedést sem könnyítette meg a szokatlan helyzet. Az egyértelműen érződött, hogy a zenekar és a karmester saját, érvényes értelmezéssel bír a szimfóniával kapcsolatban, de el kell még jutniuk a biztosságnak arra a szintjére, amikor bátrabban elengedhetik a gyeplőt, és szinte magától történik a zene.

 

Várdai István és a Liszt Ferenc Kamarazenekar (A képek forrása: Kaposfest)

A fesztivál záró gálakoncertje vegyestálakkal megrakott vacsoraasztal volt, és a szervezők abba a csapdába estek, amely minden gála kapcsán ott leselkedik: a hallgatónak túl sokat adnak, ám ő végül mégis úgy érzi, hogy nem kapott eleget. Felléptek Várdai István növendékei, Kirill Troussov Paganinit hegedült, Baráti Kristóf Ravelt. Én Bánkövi Bence (cselló) és Lugosi Dániel Ali (klarinét) kortárs humoreszkjét élveztem leginkább (Svante Henryson: Suite Off Pist), amelyet a két fiatal kotta nélkül, fergeteges játékkedvvel adott elő. Miklósa Erika és a Budapest Jazz Orchestra hangja nem igazán találkozott Gershwin dalaiban, ezeket a számokat szívesebben hallgattam volna egy jazzénekesnőtől. A gála utolsó száma Friedrich Gulda korántsem szokványos csellóversenye volt Várdai és a jazzegyüttes előadásában. Furcsa mű, annyi szent! Music hall és Ländler, tűzoltózene és jazz, alpesi kürtök és reneszánsz cantilena – mindez megfér az öt tételben, s utána az embernek éppen az az érzése, mint a Brian élete századosának Nunciusz Maximusz nevét hallva: „Azt hiszem, ez csak egy tréfa.” (Nekem az a gyanúm, hogy a heccre kapható Gulda a versenymű ajánlottját, Heinrich Schiffet akarta megtréfálni, aki csak azért rendelt tőle kompozíciót, mert a közelébe akart férkőzni, hogy szonátalemezt készítsenek Beethoven műveiből.)

 

A fesztivált idén is ifjabb Sárközy Lajos és zenekara búcsúztatta a Kapos Hotel teraszán. Ők az előző napokban valósággal fürödtek a komolyzenészek irigységében és csodálatában, az utolsó este azonban a zenekarok már hazamentek, ahogy a szólisták többsége is, így Sárközyék már láthatóan kisebb lelkesedéssel húzták. És hát mi, fesztiválozók is elfáradtunk. De jövőre, ha a járványgörbe engedi, hosszabban maradnánk.