A Juditha Triumphans esetében rendszerint már a nyitótétel során kiderül, mit várhatunk a produkciótól: amennyiben az előadást indító kórus nem okoz hangrobbanást, már sejthető, hogy nem sokat. Ez ugyanis Vivaldi egyik legerőteljesebb, legharcosabb tétele: harcra hívó, talpra ugrasztó, mintha a fanfárok a halottakat is fel szeretnék rázni. Az üstdob kíméletlen, s a kórus úgy kiállt diadalt, mintha nem egy állam győzelmét hirdetné, hanem az örök béke eljövetelét. A művet Vivaldi szövegírója, Giacomo Cassetti, szent katonai oratóriumnak nevezte, s valóban, a Judithának sokkal több köze van a csatákhoz, mint egy az Úr dicsőségét hirdető, nyugodt templomhajóhoz. Igaz, nem egy szerző – Vivaldi nyomában – éppen az itáliai motetta stílusához visszanyúlva, hasonlóképpen harci morajláshoz hasonló zenei ötletekkel hirdette, hogy áldott az Úr. (Elég meghallgatni J. S. Bach 51. Kantátájának nyitókórusát ahhoz, hogy belássuk, Vivaldinak és művének mekkora hatása volt a kor zenéjére.)

Németh Pál

A legismertebb magyar előadás irányítója, Szekeres Ferenc a bevezetést egy robusztus vegyeskarral énekeltette el – holott azt eredetileg Vivaldi az Ospedale leánynövendékeinek írta – bár eléri a kívánt hatást, mégis jobban egyet tudok érteni Rinaldo Alessandrinivel, aki marad Vivaldi elképzésénél: a nyitókórus ugyanis így nála szellősebb, izgalmasabb lesz, a szólamok mozgékonyabbak, az egész győzelmi mámor: hitelesebb. Németh Pál, a Capella Savaria vezetője a régi Hungarotonos felvétel megoldásait idézve a vegyeskar mellett döntött. Az Ars Nova Sacra Énekegyüttes nem szólt egy tömbként, nem volt olyan erőteljes, mint a régi felvétel énekkara. Elsősorban azért nem, mert a trombiták nem égtek, nem izzott a levegő, amikor megszólalt az Arma, caedes, vindictae, fuores. Pedig ezeket a szavakat: hadak, vérontás, bosszú, harag – nem lehet nem kirobbanó indulat nélkül megjeleníteni. Ha nincs benne az előadásban a fuores, nem várhatunk jót az előadásnak a döbbenetes bevezetést követő epizódjaitól sem.

Bár Németh Pál és együttese régi zenés (vagyis korhű hangszereken játszó) kompánia, az énekesgárda java része operásan éneklő hölgyekből állt. A Győzedelmes Judit huszonegy szólóáriából áll; Judit és Holofernész mellett a segítőknek is jutnak áriák. Az oratórium egyik alternatív verziójában Holofernész segítőjét egy Barbara nevű kislány énekelte. Németh Pálék Judithájában egy kislányos alkatú, de alkatát meghazudtoló képességekkel rendelkező hölgy: Huszár Anita, akinek ha nem is erőteljes, de szép hangja legalább annyira illett a szerephez, mint Judithoz Bakos Kornélia erősebb alkata és erősebb hangja. Mégis, hiányzott mindkettőjük megszólalásából a jellem. Huszár Anita olyan erősen vibrált, hogy a vibrátói – sajnos – olykor eltakarták a magasabb hangokat, Bakos Kornélia pedig adós maradt Judit megformálásával: pontosan énekelte szólamát, de nem érzékeltette Judit az őrülettel határos hazaszeretetét és elhivatottságát. A bibliai történet csúcspontja, a gyilkosság, a lefejezés nem a szövegben, a zenében van benne, méghozzá Judit In somno profundo (Mély álomba merült) kezdetű áriájában. Bakos Kornélia előadása nem árulkodott arról, hogy mi történik a hálószobában. Lehőcz Andrea Holofernésze sem vad hadúr, megbabonázott uralkodó volt, aki szinte eszét veszti Judit szépségétől, hanem egy ficsúr, aki behódolt a bethuliai lánynak.

Bakos Kornélia

A zenekar is pontosan szólt (egy-két hibától eltekintve szépen is), de ez az előadás, szemben Rinaldo Alessandrini felvételével, nem ábrázolta az epizódokat. Holofernész Sede, o cara áriája, amellyel asztalához hívja Juditot, olyan volt, mintha a Hal a tortán című tévéműsor kísérőzenéje lenne (nem egy csodálatos nőt, hanem egy fáradt magyar celebet invitált meg). Vivaldi különleges hangszerek egész armadáját állította csatasorba. Judit Veni, veni, me sequere áriáját egy salmóe (oboával rokon hangszer) kíséri, ami Judit turbékolását, hangjának búgását hivatott érzékeltetni: a hangszer valóban búgott – csak Bakos Kornéliának róható fel, hogy az áriában nem volt egy annyi érzékiség sem, mint az említett tévéműsorban (ha már tévéműsor: a hangszer a Miss Marple filmek nyitózenéjében hallható).

A szordínózott hegedűhang, a viola d’amore, a theorba-csembaló duó, a játékos, kedves mandolinszóló (ami a második rész egyik legszebb epizódja lett) – Vivaldi megannyi hangszerelési ötlete remekül szólalt meg, s nem a zenekar hibája, hogy ez a vérbő, eleven mű némiképp unalmasan szólt. Nem elsősorban azért, mert Németh Pál lassú tempókat vett ahhoz, hogy a Vagans Armate face áriája a tengeri viharról írt In turbata mare iratot idézze, vagy Abra Iam non procul kezdetű áriája a győztesek adrenalinnal telített örömét – hanem azért, mert érezni lehetett ezen az előadáson is (mint sok más magyar előadáson), hogy kevés idő jutott a próbákra, hogy még nincs egyben a zenekar és a szólisták. Még nem szokták meg egymást, még nem érzik, mit akar a másik, nem segítik egymást. Ezért is történhetett meg, hogy a legrutinosabb, s ezúttal mellékszerepekben bevetett énekesek, azaz González Mónika és Lax Éva emelkedtek ki a szólisták közül.

Lax Éva

A mű végén Ozias (Lax Éva) arról énekel, hogy az örök város, Velence, isteni rendelés folytán örökre sértetlen marad – és győzedelmes lesz, mert így akarja az ég – a törökön. Ekkor lesz napnál világosabb, hogy Judit, a győzedelmes, maga az olasz város, Holofernész pedig a török. Ám ez az előadás, a Szent Mihály templomban, nem a régi, dicső Velencét idézte, hanem azt – a mait – amiben megkoptak a homlokzatok, megroggyant a házak alapja, amit elfoglaltak a szinte mindent behabzsoló turisták. De még így is, ilyen öregesen és megfáradtan is: csodaszép.

Mert ez az azért egyértelművé vált, ha nem is az első kórus, de az utolsó, Velencét dicsőítő kórustétel hallatán, hogy a Juditha Triumphans lenyűgöző mű.

Kapcsolódó cikkünk:
Malina János: A jövő zenéje / Európai Ifjúsági Régizene Együttes: Kamarazene
Malina János: L’estro armonico dell’ organista / Orgonaátiratok
Kolozsi László: Van másik…? / Magyarországi bemutatók