Minden fikció – egyszerűsíthetnénk le Atom Egoyan életművének tanulságát, ám nála nem a modernista film önreflexiójáról van szó, hanem arról, hogy oly nagyra tartott identitásunk nem más, mint többé-kevésbé hiteles elbeszélések véletlenszerű lerakódásának üledéke. Legtöbb, sőt talán összes filmjének középpontjában az a folyamat áll, amely során mi nézők – akár a (fő)szereplők tudtán kívül – lehetőséget kapunk arra, hogy felderítsük annak a mozaiknak az elemeit-forrásait, amiből az énkép összeáll. 

 

A kanadai-örmény rendező persze minden művében beszél a gyökerek meghatározó mivoltáról, szinte mindig előkerül kimondva-kimondatlanul az örmény származás, azonban pontosan azért nem didaktikus ez, mert a következtetés, a végső kép legtöbb esetben elmosódott, és arra utal, hogy mindaz, amire sziklaszilárdnak hitt énképünket építjük, megbízhatatlan elbeszélőktől származó, ingatag történet: sztori.

 

Lényegében e körül forog a legújabb, a tavalyi velencei filmfesztiválon bemutatott A díszvendég is. Apja temetését jön intézni a húszas éveiben járó fiatal lány a templomba, azonban mivel a megboldogult nem volt templomjáró alkat, a prédikációba illesztendő személyes megjegyzések érdekében, az atya tudásának hiányát enyhítendő elkezd róla mesélni. Ez a beszélgetés adja A díszvendég narratív keretét, amelyhez rendre visszatérünk a különböző idősíkokból, ahogy egyik visszaemlékezés a másikba mélyed – a különböző idősíkok ugyanis nem mind a jelenben idéződnek fel. 

 

Az idős apáról beszél a lány a papnak, azonban a megelevenedő jelenetek során az emlékek mintha önálló életre kelnének, és az éttermi élelmiszer-ellenőrként dolgozó apa – a visszaemlékezésen belül – elkezd lánya fiatal- és gyermekkorára emlékezni, valamint megpróbálja megérteni a történéseket és indítékokat azon szexuális zaklatási vád mögött, ami zenetanárnő lányát börtönbe juttatta. Az elmúlás és a visszafordíthatatlan veszteség atmoszférája lengi be a jeleneteket, amelyek a színpompás kanadai ősz meleg színeiben fürdenek.  

 

Egoyan komplex narratívái mindig idősíkok között ugrálnak, azonban legjobb filmjei éppen attól emlékezetesek, hogy a végül legtöbbször nagyrészt kibogozható történet összeillesztése csak kisebb részét képezi az összhatásnak. Munkáinak igazi ereje azokban a formai megoldásokban rejlik, amelyek leginkább rejtve maradnak a felületes szemlélő előtt, hiszen stílusa sokszor látszólag nagyon közel áll az amerikai független filmek beszédmódjához. Azonban Egoyan konstrukciói nem csak narratív, hanem vizuális és auditív szinten is kifinomultak, az 1993-as Naptár esetében például egy „jelenet” akár három-négy különböző idősíkból tevődik össze: a kép származik egy helyről, a zene máshonnan, a dialógus egy harmadik időpillanatból, a szerző-narrátor monológja pedig egy negyedikből, ráadásul ezeket váltogatja is. Így aztán – amellett, hogy a történetek is az elbeszélések megbízhatatlan, illékony mivoltáról szólnak – maga az elbeszélés módja is azt sugallja, hogy az, amit megértünk és amiből környezetünk és önmagunk képét összerakjuk, sokfelől származó benyomások megkonstruált és pillanatnyi, véletlenszerű együttállása, nem pedig sziklaszilárd felépítmény.

 

Ugyanilyen észrevétlen és mégis emlékezetes Egoyan képi fogalmazása. Évtizedekkel ezelőtt látott filmjeit újranézve döbbentem rá, hogy bár történeteikre ritkán emlékeztem, ahogy felvillantak az első képek, rögtön áthatott az ismerősség érzése, ami előrehaladva újra és újra előjött. Az 1994-es Exotica a kissé talán túlcsavart történet elvarratlan szálai és bizarr figurái ellenére a kép, a hang, a díszlet és kosztüm tolakodás nélküli ereje miatt olyan sűrű atmoszférával rendelkezik, hogy nem lehet abbahagyni a filmet. Egoyan színkezelésének tudatossága és kidolgozottsága pedig csak Wes Andersonéval összemérhető, legfeljebb nem annyira mesterkélt és hivalkodó: emlékeztek az Eljövendő szép napokban (1997) arra a sötét türkizkékre, ami szinte minden jelentben megvillan valahol?

 

Bajban lennék azonban, ha azt kellene megmondanom, hogy miről is szól igazán A díszvendég. Egy az érzelmi viszonyai bizonytalanságától megzavart kislányról? Egy jelentéktelenségétől és sikertelenségétől frusztrált apáról? A hatalmi visszaéléssel párosuló, kiskorúakat érintő szexuális zaklatás természetéről? A bűnről és bűntudatról? Mindezekről persze, de valahogy egyikről sem igazán. Leginkább azért érdemes ezt a filmet megnézni, mert a kortárs filmben ritka az Egoyanra jellemző gondosság, többi filmjéhez hasonlóan a lassan mozgó kamera megállíthatatlanul siklik a szereplők és helyzetek körül, kinematografikus élménnyé téve a lassan égő, elemésztő nyughatatlanságot, amitől a szereplők senyvednek.

 

Ezen túl A díszvendég az apát játszó David Thewlis alakítása és a címet adó filmvégi nagyjelenete miatt emlékezetes: az öntetszelgő esetlenség, a valós és vélt bántottság felöklendezése, a fájdalom és a méltatlan mellőzöttség csalóka tudata hatja át az örmény étterem vendégei előtt előadott suta, kínosan hosszúra nyúlt monológot. Az öregedő férfi főhős gyengeségével, kicsinyes szánalmasságával szembeni kíméletlen őszinteség a legfontosabb, ami megmaradt a nagyobb Egoyan-opuszokból. A környezetükre csak módjával figyelő, drámáikba belemerevedő, önsajnálatba és nárcisztikusságba feledkező férfiakkal senki sem bánik így el. Bár A díszvendég az utóbbi évek alkotásainál sokkal jobban sikerült, azért az egyre egyértelműbb, hogy az idén hatvanéves Atom Egoyan túl van életműve maradandó darabjain.

 

Ps.: A hetekben jelentette meg a Filmtett Egoyan életművének három részes áttekintését, az első rész itt elérhető, onnan pedig a többi.