Akik tanulni szeretnének valamit az erdélyi szászok második világháborút követő hányattatásairól, mindenképpen nézzék meg a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Eltűntek című előadását, amelyet a német anyanyelvű Elise Wilk román nyelven írt művének Albert Mária által magyarított és Cseke Tamás által dramatizált változatából rendezett a színészként is közreműködő Sebestyén Aba. De kiváltképp ne mellőzzék a kínálkozó lehetőséget azok a színházba járók, akik odavannak a lengyel Tadeusz Słobodzianek sikerdarabjához, A mi osztályunkhoz (vagy akár a budapesti Radnóti Miklós Színházban Székely Csaba művéből szintén Sebestyén által rendezett 10-hez) fogható didaktikus előadásmódért, panorámás történetmondásért, stilizáltan patetikus történelem- és valóságábrázolásért. És persze azok sem fognak csalódni, akik a napjaink társadalmi-politikai folyamataival, jelen esetben a migrációval párhuzamos kérdésfelvetéseket várnak a színháztól.

Merthogy mindezt maradéktalanul megkapjuk a Gyulai Várszínházban idén nyáron vendégszereplő marosvásárhelyi társulat hat színészétől, akik a látványtervező Sós Beáta stúdiótérnyi, kerekek segítségével körbemozgatható, egyik oldalán láncszerűségekkel elfüggönyözött ketrecdíszletében, továbbá Cári Tibor két csellóra komponált kamarazenéjének feszes ritmusképletével megtámogatva játsszák végig az interjúk, vallomások és személyes emlékek nyomán keletkezett családtörténetféleséget – mégpedig fejenként több szerepben, ráadásul három egymásra épülő, ámde mértékkel megkevert idősíkon. A dramaturgia sorrendjében: először a léleknyomorító Ceaușescu-rendszer végén járunk, azután visszakerülünk az 1945-ös szibériai kitelepítések éles időszakába, majd a jelenünkhöz közeli, ábrándvesztésekkel teli kétezres (európai uniós) évek következnek, a leginkább számunkra kihegyezett, és persze nem éppen szívderítő tanulságok levonásával – amit súlyos pátosszal nyomatékosít a zárlatban a stilizált láncok mögül felhangzó összkórus.

A dramatizált epikusság (vagy epikaizált drámaiság) jegyében a hat színész közül hárman (Scurtu Dávid és Szabó János Szilárd egyetemi hallgatók, valamint Sebestyén Aba) olyan elbeszélőkként nyitják a három történetegységet, akik vagy még nem születtek meg, vagy már meg is haltak az általuk elbeszélt események idején. Ennek megfelelően a valóságos időn és téren túlról áthangzó beszédjük, beszédmódjuk inkább lesz költői, mint színházi. Monológjaik már-már elégikus keretbe ágyazzák az egyébként egyáltalán nem elégikus történeteket. Vagyis, végső soron, a líra fényes győzelmet arat az epikussággal szövetkező drámaiságon. A stilizáltan keretezett szerkezet pedig leginkább olyan ismétlésekre épül, amelyek egyszerre könyvelhetők el a Wilk-darab történelmi, családtörténeti, egzisztenciális, érzületi, poétikus és teátrális jelentéssíkjain. A beszéd- és játszásmód valóságtól elemelt voltát fokozzák az egyszerű(ségében jól működő) díszlethez igazodó jelmezek, ruházatok: minden szereplő fehér ruhát visel – ami ugyan megkönnyíti a színészek szerepváltásait, de nem igazán segíti a nézőket a szerepváltások követésében. Ami viszont nem árt az előadás átfogó líraiságának. Bár éppen a jó szándékú didaktikussággal érintkező líraiság volna a legkényesebb eleme ennek a színháznak. Én például bőven elviseltem volna mindkettőből valamivel kevesebbet. Még akkor is, ha elfogadom a rendezés játékszabályait.

Az egyetlen kivétel, mármint a ruházatok uniformizáltsága szempontjából, a Kathi nevű szereplő ajándéksáljának barnasága (vagy még a családtagjai által groteszk gesztussal rázúdított haribo gumicukrok tarkasága). Ami nem véletlen, hiszen ő az a rokon, aki mindhárom történetben jelen van, először szerelmes lányként, majd kiábrándult nagynéniként, végül elesett öregasszonyként. A rendező remek döntése, hogy erre a szerepre hazahívta az 1989-ben elvándorolt Szilágyi Enikőt, aki tehát hatvanhét évesen alakítja az egyetlen személyhez kötött három életkorszerepet. Az ő játéka, jobban mondva jelenléte köré szerveződik az előadás, hozzá igazodnak, tőle kapnak drámai erőt a többiek – leginkább a további női szerepeket alakító Bajkó Edina és az egyetemi hallgató Tóth Zsófia.

A darab és az előadás sajátosságait, értékeit elismerve azért csak az járt mindvégig a fejemben, hogy vajon a traumatikus huszadik századi történetek – mint amilyen az erdélyi szászoké – elmesélésének tényleg az esztétizálás volna a leginkább megfelelő formája? Ami ráadásul könnyen átfordulhat valamiféle anesztétizálódásba, vagyis az érzékelés élességének művészi tompításába, fátyolosításába. Számomra mindenesetre megrázóbbnak bizonyulnak azok a színházi döntések, amelyek nem is annyira érzelmesen esztétizálják, vagy egyenesen didaktikus-példázatos szándékkal anesztétizálják az ábrázolt történelmi-térségi traumát, mint inkább esztétikai síkon érzékileg brutalizálják. Vagyis az arisztotelészi megtisztulás, a katharszisz fájdalmasabb módját választják (mint például a szabadkai Urbán András rendezései). De ez nem von le semmit a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásának saját (esztétikai döntéseiből fakadó) érdemeiből.

 

Az előadás adatapja a Gyulai Várszínház oldalán itt található.