Augusztus első hétvégéjén a Városmajorban a Soharóza két produkcióját is megnézhettük idén, a Tabu kollekció és Az Ügy című előadást. A Budapesti Nyári Fesztivál facebookos promóposztja alatt durván elszabadultak az indulatok, pedig az előadásfotókon felismerni vélt okkult jelképeknél beakadt szegény kommentelőkben valószínűleg egészen más indulatok támadtak volna, ha még látják is, sátánista szeánsznak álcázva mit művelnek valójában a színpadon.

 

A Soharóza csapata saját bevallása szerint is szokatlan dolgokat szeret csinálni. Ez a két catwalk koncert valóban szokatlan produkció: divatbemutató, koncert, kicsit színház. Határterületeket összemosni és egy-egy előadás műfajául egy egyszeri neologizmust megjelölni nem kirívó, az már annál inkább az, hogy ebben az esetben nem utólagos szabadkozásról van szó, azt kapjuk, amit elterveztek és megígértek, karének és jelmeztervezés szerves egységét, amiből előadás születik. A tervezés itt egyáltalán nem háttérmunka, sőt, Nagy Fruzsina jelmezei főszerepet játszanak, szó szerint, mert az úgynevezett színpadi történések nagyrésze a jelmezeken, sőt a jelmezekben és jelmezek által zajlik. Nemcsak szépek, szárazjeget eregetnek, világítanak, hanem funkciójuk van, díszletként és mozzanatként is működnek; ha bejön egy ruha, azzal valami történni fog.

 

Érzékelhető, hogy a 2016-os Tabu kollekció volt a prototípus, ami megágyazott annak, hogy Halas Dóra vezényletével a Soharóza kórusa és Nagy Fruzsina jelmezei duettet tudjanak játszani a színpadon. Történetről szó sincs, az előadás szerkezetét tematikus kollekciókká csoportosított, egymást illusztráló kórusművek és jelmezbemutatók adják, szereplői vagy tárgyai pedig leginkább elvont fogalmak és extrém helyzetek: vérszomjas gyerekpsziché, abszurd halálesetek, menstruáció, emberi test, kórképek, promiszkuitás, pornóklisé. De amennyire provokatívan hangzanak ezek, mégsem a szokatlanság, a tabu az elsődleges, hiányzik innen a polgárpukkasztás kicsinyes kajánsága, ez a tökös, groteszk humor nem indulatokat akar kiváltani, hanem vinné magával a nézőt is. Nem szándék az sem, hogy megfoghatatlan legyen, inkább lapozgatós-kihajtogatós játék, felfedezésre kínálja magát.

 

Dinamikájukban nagyon sokfélék a kollekciójelenetek, elfér a szelfibotos danse macabre showkoreográfiával és majdnem statikus, épp csak mappinggel fűszerezett, hagyományos kórusjáték is, kihasználják a vetítés, világítás, füsttechnika lehetőségeit. Zeneileg és szövegekben szintén széles Halas Dóra merítése, Bach és a szadista mondóka-mashup mellett ünnepélyesen harcias katonadallá fogalmazódik a menstruáció, kórusművé alakul az orvosi negatív státusz. Nagy Fruzsina pedig mindezt kosztümökben vizualizálja. Így nézne ki például a depresszió meg a bulimia, ha jelmez lenne. A gyermeki kegyetlenség-kollekció darabjai gyerekrajzfigurák elcsúszott testarányokkal, kifirkált színekkel, kétdimenziós alakzatok és háromdimenziós testek elegyedésével. Orkándzseki és hullazsák, repülőgép-alkatrész és stewardess egyetlen látomásban. Nem lehet megunni ezt a szürreálisan egybefésült világot.

 

A 2018-ban bemutatott Az Ügy már sokkal közelebb áll valami szorosabb értelemben vett színházi produkcióhoz. Megmaradnak a lazábban kapcsolt jelenetek, de ennek gerinceként van egy koherens történet, amely elkezdődik és lezárul a színpadon. Témáiban is hétköznapibb, kevésbé fogalmi, ezt tükrözi Nagy Fruzsina munkája is, most személyeket – ingatlanbefektetőket, ügyfélszolgálatosokat, hivatalnokokat – és például közműcsekkeket, kerékbilincset, lejárt szavatosságú élelmiszereket tervez ruhákba. De szinte semmi sem csak egyvalami, ebben a látványvilágban is minden összetett, koncepciózus. A remegősen guruló, elnyűtt arcú banyatank-monstrumokban össze van vasalva rosszindulat, panaszigény, magány, generációs elveszettség. Egy szettben tömörödik a nyúl által lerágott káposzta siráma, szimultán van jelen a nyúl, a káposzta és a világrenddel való elementáris elégedetlenségélmény. 

 

A formai szokatlanságától eltekintve Az Ügy kimondottan közönségbarát vállalás. A Tabu kollekcióban a Bartha Márk beatjével felütött, sokszínű zenei anyag elsősorban hangzásán, ritmusán, technikáján keresztül hatott. Az Ügy ezzel szemben Kodály Székelyfonójának mintájára készült népdaljáték, jobban érvényesül a verbalitás, otthonos dallamokra csapódnak rá Fekete Ádám szövegeinek frappáns páros rímei. A cselekmény egy hivatal egy munkanapját öleli fel, amely jól követhető a fő szállal: emberünk lakcímkártyáját elírták, ezt szeretné korrigálni. Köztudott azonban, hogy errefelé bármilyen ügyet elintézni véres-verítékes munka, bosszantó, dühítő és/vagy röhejesen abszurd, ezen már legfeljebb csak egy földönkívüli invázió segíthetne. Minden adott a fanyar, könyörtelen humorhoz, ez nem a Tabu kollekció bizarr univerzuma, ez a mi világunk. Miközben a lakcímkártya-ügy biztos léptekkel halad előre a teljes megoldhatatlanság felé, mások az egyes intermezzókban a közművekkel, a temetkezésbiznisszel, az építőipar szakhatóságaival vagy épp a telefonközpontokkal vívják meg a maguk szélmalomharcát. Ágasbogas produkció ez is, szabad asszociáció ügyintézésre, de sokkal összecsiszoltabb, már nem is egészen catwalk koncert.

 

A Trafóban teltházzal mentek a Soharóza-előadások, de a városmajori nézőterét megtölteni nem kis feladat, és nem is biztos, hogy érdemes. Tényleg látni kellene minden részletet, a textilek mintázatát, a kiegészítőket, azt, ahogy kinyílnak, működnek, megelevenednek a jelmezek. Ezen a koncerten nem jól látni legalább olyan rossz, mint nem jól hallani – a látványban történik minden.