Nem könnyű kenyér az akcióvígjáték megrendezése, ez már kábé a Pesti balhé harmadánál kiderül, és innentől leginkább azon töpreng az egyszeri néző, hogy vajon mitől tudtak olyan gördülékenyek lenni a mintaként szolgáló amerikai filmek. Amelyek legtöbbje ugyan nem emelkedett az átlag fölé, mégis megbízhatóan hozott valamit, ami miatt kisebb-nagyobb bosszúsággal, de végig lehetett őket ülni. 

Talán azt, hogy minden abszurditásuk, kifacsart alaphelyzetük ellenére hitelesek tudtak maradni a világukon belül, vagyis kevesebb-több engedménnyel, de el lehetett hinni azt, amit a vásznon láttunk: azt is, ha agyatlan űrlényektől kellett megmenteni a világot, és azt is, ha ki kellett rabolni egy bankot. Vagyis motivációkat, cselekményt, bonyodalmakat és egyszerűsítéseket, illetve az ebből fakadó poénokat. 

 

A Pesti balhé azonban csak a kifacsaráshoz ért, ahhoz, hogy minél rendhagyóbb figurákat, helyzeteket és bonyodalmakat sorakoztasson fel, mert nyilván ez a vicces, de arra már nem marad energiája, hogy mindezt akár egy pillanatig is „hihetővé” tegye, elhitesse, hogy igenis van egy olyan párhuzamos univerzum, amelyben mindez megtörténhetne. 

 

Ezért tűnik úgy, mintha Lóth Balázs munkája voltaképpen nem lenne más, mint 104 percig tartó, szünet nélküli paródia, amely egyszerre figurázza ki önmagát, az akcióvígjáték műfaját és némiképp a filmkészítést is. Vagyis mintha lenne itt egy rejtett sík, egy metafilm, talán folyton összekacsintanak a nézővel, hogy ez igazából csak filmnek tűnik, valójában azonban csak marháskodás, poén, fricska az egész szakmának és a közízlésnek. Valamilyen Így írtok ti, csak mozgóképpel. A tahók nevessenek csak az egybites poénokon, mi meg azon nevetünk, hogy ők ezen nevetnek…

 

A fenti gondolatmenet is érzékelteti, mennyire görcsösen próbálok belelátni valamit abba, ami másként amúgy értelmezhetetlen. Hacsak nem a legkézenfekvőbben: a Pesti balhé olyan rossz és kínos film minden ízében, hogy szinte már ez is megérdemel némi elismerést. 

 

Történik, hogy a gyerekkorukban elválaszthatatlan banda tagjai, akiket egy közös trauma/élmény köt össze (felgyújtották a gyerektábort, ami miatt egyikük javítóintézetbe is került), felnőttkorukra sem kívánnak felnőni, a bandafőnök Marcell kivételével. Ő éli egyedül a felnőttség savanyú és kilátástalanul gondtalan életét, ám a születésnapján felbukkannak a régi haverok és mindent elkövetnek, hogy hősünket egy kifordított rablás (nem ellopni, hanem belopni akarnak egy festményt) segítségével ismét elindítsák az infantilizmus útján, amit ők valamiért barátságnak, hűségnek és a valódi élet esszenciájának hívnak.

 

Rejtély, hogy az amúgy kiváló színészek (tudjuk, hiszen láttuk őket máshol, másképpen) hogyhogy nem érzik, hogy egyiküknek sincs egyetlen komolyan vehető perce sem. Vajon ki tartja viccesnek, hogy egy Hamletet játszó amatőr színész kellékkoponyát hurcol magával majdhogynem mindenhova, ezzel is jelezve a mesterségét? Vajon miért lenne vicces egy mindenáron lazának írt nő, aki brekegéssel jelzi a szerelmét? Mitől lenne humoros egy Winnetou-szinten értelmezett indiánszerep, amely mintegy átokként ránőtt a viselőjére, minden idők legidegesítőbb karakterét teremtve meg ezzel? Hogyan lehet komolyan venni az országos zsiványt, a képrablások szakértőjét, aki szökése után sütemények készítésével üti agyon az időt a szöktetőjénél (ahol soha nem keresnék a rendőrök)? 

 

Hosszan lehetne sorolni az efféle kérdéseket. Persze az is lehet, hogy csupán nem vagyunk fogékonyak Lóth Balázs gimnazista humorára, ám a film ettől még hemzseg a kínos pillanatoktól, a logikátlanságoktól, a pocsék időzítéstől, és voltaképpen nem más, mint egy szépen fényképezett idegenforgalmi reklám (Budapest, te csodás!), amely köré mindenáron (2 in 1) filmet kellett rittyenteni, hogy ne lógjon ki nagyon a lóláb.

 

Szinte magunk sem hisszük el, de ennek fényében egészen másként tekintünk az elmúlt évek balfogásaira is. Hirtelen felértékelődik a Kölcsönlakás, hiszen ott legalább egy jól megírt konfliktus tartotta össze a kínosságokat, és a Pappa pia, amelyben legalább a koreográfia és a zene tudta feledtetni időről időre a Szeszélyes évszakokra jellemző poénokat. A Pesti balhéban egyszerűen nincs – és már emiatt egyedülálló – értékelhető momentum: az őrület elsodorja még az elsőre értékelhetőnek látszó színészi alakításokat is, mert a mindent belengő infantilizmus maga alá temet mindent, így mindenkinek kijut egy-egy (vagy több) citromdíjat érő momentum. A pörgő vágások, a ritmus, a csillogó reklámesztétika pedig csak steril máz az ügyetlenségen.

 

Talán csak abban bízhatunk, hogy majd az idő nosztalgikus fénnyel vonja majd be mindezt. És 2100 táján az unokáink unokái már némiképp megértően nézik végig a karcos, kihagyásokkal teli verziót, és meghatott hangon találgatják, hogy vajon mi is volt a céljuk az alkotóknak ezzel.