„Nádasdy Ádám novelláiból megtudhatjuk, milyenek a melegek: éppen olyanok, mint bárki más”, olvasom A szakállas Neptun fülszövegének első mondatát, és pillanatok alatt jövök elképesztő zavarba. Jól értem-e, hogy én akkor most valamiféle felvállalt melegirodalmat fogok olvasni? És ha melegirodalmat olvasok, akkor ebből következik-e az, hogy heteroszexuálisként valami olyasmit próbálok majd értelmezni, amihez szorosabb értelemben véve nincs közöm? Vagyis mennyire szól a melegirodalom a meleg szubkultúráról, és mennyire általánosabb – szerelmi, közérzeti – igényekről? Amennyiben ugyanis a szubkultúra kapja a nagyobb hangsúlyt, abban az esetben nagyon hasznos lenne tudnom, hogy – az eddig főleg költőként és műfordítóként ismert, mellesleg homoszexualitását nyíltan felvállaló – Nádasdy Ádám első prózakötetét a melegirodalom részének kell-e tekintenem. Ezen a vonalon tovább haladva, és adott esetben ennek mentén értékelve menthetetlenül szükségem lenne arra is, hogy legyen egy valamennyire már kialakult, példákkal is illusztrálható képem a melegirodalomról, amely azonban – talán nem teljesen függetlenül említett társadalmi pozíciómtól – nincsen. (Egyetlen, ezzel kapcsolatos emlékem a gimnáziumi évekre nyúlik vissza, amikor Thomas Mann Tonio Krögere kapcsán akkori irodalomtanárnőm rendkívül távolságtartóan meglebegtette ezt az értelmezési lehetőséget.) Tekintve a témát érintő tanácstalanságomat, a következőkben leginkább arról lesz szó, hogy mit adhat egy heteroszexuális fehér férfinak – aki történetesen kritikus – egy olyan prózakötet, amely talán a melegirodalom része, talán nem. És pontosan ebben az értelmezésben segít a fülszöveg utolsó mondata is, amely már az identitás hangsúlyozása nélkül egyszerűen csak szerelmes történetekként hivatkozik Nádasdy szövegeire.

 

Ebből a szemszögből vizsgálva A szakállas Neptun egy társadalmilag és főleg hangulatilag meglehetősen sokszínű gyűjtés. Ez a történetek időbeli elhelyezkedése (Nádasdy előszava szerint főleg a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek) mellett a szereplők korának és főleg érzelmi felvállalásaik nagyon különböző kontúrjainak köszönhető. Amíg például a Magasléc című szöveg késő-kamaszkorú fiúszereplői a nőkkel való próbálkozásaik közepette talán saját maguknak sem mernék bevallani az érzéseiket, addig a Birkahús egymást félszavakból és elejtett Karinthy-idézetekből is értő párosa egy számukra zavaróan nyomulós harmadik fiúval próbál ismerkedni. Vannak itt magányosabb, külföldön szerencsét próbáló figurák (például a Vár a századosom, vagy a címadó A szakállas Neptun főszereplői), saját, hazai, perifériára sodort helyzetükbe félig-meddig beletörődő férfipárok (Adnál tüzet?, Nagyhideghegy), illetve az előző kettő keverékeként olyanok, akik még külföldön is egy nagyon különleges burokban őrlődnek (a Macskaétel New Yorkban élő elbeszélője). Ezzel a sokszínűséggel Nádasdy azonnal képes megragadni a műfajnak azt a fájdalmasan gyönyörű sajátosságát, amelyben egy-egy történetet azért nehéz elhagyni, és az elejéről kezdeni az ismerkedést egy következővel, mert az egyetlen közös motívum ellenére mindegyiknek nagyon karakteres, egymástól is eltérő világa van, és ezek mindegyikébe könnyű beleszeretni.

 

Nem elhanyagolható pozitívum az sem, hogy hiába a nagyjábóli időbeli keretezés (a már említett ’60-as, ’70-es, ’80-as évek), ezek a szövegek cseppet sem hatnak nosztalgikusnak. Olyannyira nem játszanak rá a körülöttük zajló kor külsődleges jegyeire, hogy ha Nádasdy nem hívja fel rá a figyelmemet az előszóban, valószínűleg több szöveget is képes lettem volna teljesen jelenkoriként értelmezni. A Családban marad minden érzelmi problémát is okosba’ megoldó távoli rokon-figurája például abszolút toposz-szinten működik, ahogyan a már említett Birkahús giroszozó fiataljainak, illetve az őket lerohanó harmadik fiúnak a világa sem tűnik egy cseppet sem múltidézésnek. (A kötetzáró Ha egyszer kibillen abszolút korfüggetlen karácsonyi érzékenységéről már nem is beszélve.) De mindegyik történetről elmondható, hogy a korbeli-helyszíni sajátosságokat Nádasdy sosem teszi demonstratív módon érzékletessé, hanem mindig csak annyira, amennyire az adott történet adott szereplőinek a praktikussága kívánja. Nincsenek felesleges leíró sallangok. A kötetkezdő Angolkeringő fiataljai nem azért ülnek az alsó rakparton, mert az annyira romantikus, hanem mert ott nem zavarja őket senki. Ugyanezen oknál fogva válik a Nagyhideghegy című szöveg a kötet egyértelműen legizgalmasabb darabjává: itt egy baráti kiránduláson az egyik mellékszereplőről úgy tudjuk meg, hogy párttag, hogy ez a tény az időközben felfedett meleg-szálon túlmenően is plusz konfliktushelyzetet generál a történet meleg-párosának egyik tagjával. Ez a történet mindössze pár, egészen jellegzetes ellentéttel válik a szocialista kor erős és fájdalmas lenyomatává.

 

A fentiek mentén kirajzolódik még egy motívum, amely a felvállalt melegségen túl lényegében mindegyik történetnek a része: az intimitás igénye. A szereplők vagy az intimitást keresik, vagy éppen annak birtokában ábrándoznak arról, hogyan lehetne magát az igényt – némileg paradox módon – mindenki számára világossá tenni. Azt, hogy mi itt most akkor is kettesben vagyunk, ha körülöttünk egyébként – térben és időben egyaránt – zajlik az élet: akkor is, ha pár óra múlva balettórán kell zongorázni a háttérben, akkor is, ha holnapra el kellene készülni egy fordítással, sőt akkor is, ha voltunk olyan vakmerőek, hogy többedmagunkkal indultunk útnak egy téli túrára. És mivel ennek a vágynak a kifejezési kísérleteiről azt gondolom, hogy semmiképpen sem kizárólag egy meleg közösség problémáját jelzik, nem tudok pusztán szubkulturális alapú melegirodalomként tekinteni A szakállas Neptunra. Az intimitás fontosságának felvállalása nemcsak a melegtársadalom sajátossága, de fontos össztársadalmi igény is. És ha erre egy olyan könyvből kapunk példákat, amely emellett a meleg szubkultúráról is felmutat valamit, akkor heteroszexuális olvasóként is az a minimum, hogy ezeket a példákat megköszönjük neki.