Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZERINTEM MI MOST POLITIZÁLUNK

A Partizán Pandémia Okozta Színházi Találkozójáról
2020. jún. 25.
Gulyás Márton a színházi és szakmai érdekvédelmi munkája mellett hamar elkezdte a bőrét is vásárra vinni: számtalan akciót tervezett meg és hajtott végre, folyamatosan formákkal is kísérletezve, hogy az aktuális közéleti és politikai anomáliákra irányítsa a figyelmet. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Gulyás Márton személyesen exponálta magát, és mindig volt benne tudatosság a médiahasználatot illetően. Aztán direkt módon is dolgozni kezdett a médiában: youtuberként mind jelentősebb tartalmakat gyártott munkatársaival együtt, afféle társadalomismereti alapozó sorozatot a Slejm Showban. Ezek a videók figyelemreméltó könnyedséggel, jól tagoltan, ügyesen szerkesztett képanyaggal, alaposan és jól követhetően tárják a nagyérdemű elé a rendszerváltás óta eltelt korszakot, illetve a kortárs közéletet. 
 
Gulyás egyre inkább megtalálta ezekben a munkákban a hangját, szempontrendszerét, társadalmi vállalását, elköteleződését. Innen váltott a Partizánra, szintén ingyen hozzáférhető netes felületeket használva – amelyet ma már sokkal többen követnek figyelemmel, mint csak pár évvel ezelőtt is. A Partizán olyan politikai médiafelület lett, ahol a hagyományos újságírói műfajok is eszközként szolgálnak ahhoz, hogy kiépítsenek és működtessenek egy nem csak technikailag, hanem nyelvileg és formailag is jól hozzáférhető fórumot a közélet legfontosabb kérdéseinek megvitására. 
 
 
Itt azért beszélek már nyomatékosan többes számban, mert Gulyás a korábbi munkáiban sem egyedül dolgozott, hanem másokkal együtt, de ezen a fórumon már a kollégái is kicsi, önálló és ütőképes csapatként tevékenykednek. Az előzményekhez és a magyar médiaállapotokhoz képest – ezt most hagyjuk is – sokan kezdték a Partizánt követni a közösségi médiafelületeken, így munkájuk, jelenlétük, szemléletük egyre jelentőségteljesebbé vált. 
 
A pandémia kezdetén vettek egy nagy levegőt, és azzal a lendülettel belehúztak a munkába – így bár nyilván nekik sem ez volt a tervük, beleálltak a fő témába, megtalálták a módját, hogy a mindenkit foglalkoztató kérdéseken túl egyre többféle közéleti kérdéssel is foglalkozzanak. És amikor már jelentős figyelmet tudtak magukénak, összehoztak egy négynapos színházszakmai szimpóziumot, ahol témacsoportokban negyvenöt szakmabeli vett részt. Ez azért volt jelentős vállalás, mert a színház csak egy megrögzött kisebbséget érdekel. Felteszem, volt is átmeneti közönségcsere: akit a színházmentes közélet foglalkoztat, az ment, sok szakmabeli, aki eddig nem követte a Partizánt figyelemmel, jött.
 

A Partizán előzetes története azért érdekes, mert manapság hatalmas jelentősége van annak, hogy nyilvánosan ki kivel hajlandó beszélni, szerepelni. Gulyás és csapata pedig alighanem éppen ebben határozta meg egyik hosszú távú célját: olyan fórumot teremteni, ahol moderáltan beszélgethetnek egymással bármi módon érdekazonos, és – ami most még lényegesebb – ellenérdekelt felek. A megismerés pedig a megértés irányába hat, ideális esetben pedig az együttműködés felé tol. Mindennek azért van jelentősége, mert ez az, amit a jelenleg regnáló hatalom a legkevésbé sem szeretne, hiszen annál könnyebb hatalmat gyakorolni, minél atomizáltabb egy társadalom, és ekként lehet módszeresen és programszerűen már a legkisebb eltérést is másként értelmezni, sőt, démonizálni.
 
Tehát a Partizán a Pécsi Országos Színházi Találkozó idején szervezett egy négynapos pótfesztivált, ahol rég nem látott széles körű szakmai diskurzust sikerült lebonyolítani – a járványra tekintettel félárbocon, azaz közönség nélkül, de a legtöbb blokkban egy légtérben, a másfél méteres ajánlott távolságot is tartva zajlottak a beszélgetések, viták.
 
A néhai POSZT-ot egyébként nem a pandémia vágta haza, még csak nem is 2010-es kormányváltás következményei. A bekebelezés, a „most mi jövünk” politikája csak bevégezte azt, hogy a szakma nem használta valós fórumként például a legjelentősebbnek tartott országos szakmai találkozót sem. A POSZT sokkal inkább volt évadvégi szakmai liezon, semmint egy valós, széles szakmai együttműködés tere. És csak azért keverem ide a kínos hiányosságát, hogy éveken át nem vett tudomást az országhatárokon túli magyar nyelvű színjátszásról (majd gesztust gyakorolva, egy-egy előadást kegyesen beemelt – tipikus kolonializációként), a kisvárdai fesztivára hagyva azt, méltatlan körülmények közé, mert erről a Partizán is megfeledkezett. 
 

De ezt talán tényleg túlzás is a nyakukba varrni, hiszen mégiscsak ők adták ajándékba ezt a négy napot a színházi szakmának – amiben persze nyilván ott van a csapat abbéli meggyőződése is, hogy a színház nem egy magas minőségű kulturális termék eladása és megvásárlása, hanem elsősorban közéleti, politikai fórum: közös munka.
 
Aki pedig a színház iránt nem érdeklődött, és mégis nézni kezdte a négynapos sorozatot, az alighanem azt is láthatta: egy szakma problémái olyanok, mint cseppben a tenger, sőt, aki kívülről látta, még inkább észrevehette a működési szabályszerűségeket, mert nem kötötte személyhez vagy csoporthoz az adott problémákat, hanem a strukturális diszfunkciókat láthatta meg.
 
A négy nap alatt összesen tizenkét témacsoportba szerveztek meghívottakat. Már ebben rengeteg munka volt: a negyvenöt ember tényleg szépen, színesen fedett le jókora szakmai csoportokat. A témacsoportok a következők voltak, nagyon egyszerűsítve: újranyitás, a járvány mint színházi alkotói téma, műsorpolitika, finanszírozás, állami vs. önkormányzati fenntartás, szakszervezet, generációs mobilitás, megélhetés, hatalomgyakorlás, hozzáférés és osztályhelyzet.
 
Az esemény nyitópanelján Szabó László, a Magyar Teátrumi Társaság titkára, Keszég László, a Magyar Színházi Társaság elnöke, Várdi Visy Katalin tüdőgyógyász, Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója vett részt. Gulyás Márton a tüdőgyógyász összegzése után a két társaság képviselőjét kérdezte a helyzet kezeléséről. Az elnök és titkár a felvezető körben beszélt egyik és másik társaság intézkedéseiről. Aligha kell bárkit is emlékeztetni, az MSzT korábbi országos szakmai gyűjtőszervezet, az MTT pedig a 2008-as megalapítása óta a szakmát kettéosztó, újabb szakmapolitikai formáció, elnöke Vidnyánszky Attila – mindezt csak azért rögzítem, mert a jelenlegi struktúra alapvetően határoz meg szinte mindent, és a mai helyzet az eredeti szándékokra mutat vissza. 
 

Szabó László beszélt az ajánlásokról, amit tagszínházaik felé tettek, illetve megjegyezte: "a minisztérium elég szép forrásokat biztosított a járvány kapcsán". Keszég László ismertette, hogy ők aktív kapcsolatban vannak a színházakkal, közvetítik feléjük az EMMI felől jövő információkat, és meghallgatják a tapasztalataikat. Keszég stratégiának az induktív logikát hivatkozta, ami szerint az egyediből haladnak az általános felé, majd a Miskolci Nemzeti (ahol dolgozik) szabadtéri bemutatójának előkészületeiről számolt be. Komáromi György beszélt arról, hogy a fővárosi fenntartású színházakkal és a főpolgármester-helyettessel egyeztettek, és arra jutottak, hogy amíg fennáll a járvány gyanúja, ők nem nyitnak ki. Szabó László erre rácsodálkozott. 
 
A fentieket szándékom szerint leíróan mondom, a Partizán nagyon pontos volt abban, hogy ez a felütés tényleg a status quót mutatta meg – hogy melyik Társaság kit delegált, az illető mit és hogyan, mennyire konkrétan és nyíltan osztott meg a többiekkel és a nyilvánossággal. Abban biztos vagyok, hogy a Partizán mindent megtett azért, hogy elhozza a legkompetensebb és a szakmai felelősséget vállaló személyeket, mert minden egyes résztvevő szereplése egyértelművé tette ezt a felelősségvállalási szándékot.
 
Rengeteg izgalmas pillanatot, kérdésfelvetést, állítást, magyarázatot láthattunk-hallhattunk, nagyon kevés személyeskedést, amiről kiderült, ezen a fórumon nincs helye – és ebben Gulyás Márton eltökéltségének jelentős szerepe lehet. Persze nem csak ő volt ennyire tudatos, hanem például a Köszönjük Magyarország projekt értékelése panel meghatározó résztvevője, Lengyel Anna is, amikor többször visszaigazolta a kurátorok munkáját és segítő szándékát, miközben éles kritikát fogalmazott meg a programmal kapcsolatban. Nehéz beszélgetés volt, de minden elemében sokat mondó – ha valaki egy beszélgetésbe nézne bele, én ezt ajánlom. A hatalom képviseletében egy teljesen eszköztelen hivatalnok, egy általuk alkalmi helyzet kezelésre behívott, mérsékelten kompetens, a függetleneket úgymond képviselő, leginkább egyensúlyozgatásban gyakorlott, munkaadóként működő szakmabéli, és egy felkészült, a színházról minden lényegire kiterjedő, valós tudással bíró, verbatim színházban is komolyan jártas szakember. (Ebben a beszélgetésben is teret nyert ez a forma.)
 

Meglehet, szakmai bolondéria, de kritikusként nagyon foglalkoztat, hogyan válik láthatóvá, esztétikává a folyamat, a szakmai élet a színészen, a színpadon, az összes színházi dolgozón: a tizenkét panel résztvevői ezt látványosan hozzák – az esemény így lett meglehetősen komplex színház is. Ilyen volt a talán legvérmesebb kiállítású, finanszírozással kapcsolatos panel is. Novák János késéssel érkezett, amit intenzitással igazított ki. Néha úgy söpörte félre a kérdést, hogy mutatta is: vérbeli gyerekszínházi szakember. A fenntartásról szóló beszélgetésben pedig egy zenei módon ismétlődő állítás került újra fókuszba: Zubek Adrienn sokadikként beszél arról, hogy Vidnyánszky Attila szakmai döntéshozóként prosperál, miközben a legnagyobb költségvetésű színház és szakmai testület, az MTT vezetője – refrén: minden, szakmát alapvetően meghatározó döntést ő hoz meg. Gy. Németh Erzsébet pedig kilógott a színháziak közül, más regiszterben beszélt: ígért, és a háromszor különféleképpen feltett kérdésre háromszor válaszolt úgy, hogy érdemben nem felelt, és fogalma nem volt az intézményen belüli erőszak természetéről, amivel pedig dolga foglalkozni. De mindezzel nem okozott fennakadást, a résztvevők jól viszonyultak ehhez, nem vitte el a fókuszt. Ez utóbbi annak is élő bizonyítéka, hogy a szakma résztvevőinek dolga és lehetősége, hogy kialakítsa a maga érdekképviseleti módjait és formáit.
 
Kováts Adél például üdítően más attitűdöt képvisel színházigazgatóként, mint sokan mások, hatalomgyakorlóként: nem anekdotázott válaszként, nem próbálta dominálni a beszélgetést/helyzetet, hanem nagy figyelemmel igyekezett a közösbe tenni a tapasztalatait és elképzeléseit. Ráadásul a beszélgetés indikátora volt, hogy nyíltan személyesen beszélt.
 
A rengeteg okos fiatalt (és még mindig majdnem fiatalt) nem fogom felsorolni, de elképesztő tudást raktak össze mellékesen ezekben a diskurzusokban.
 
Kéri Kitty és Novák Eszter beszélgetése – jól számolt a Partizán szerkesztősége – nagyon érdekes lett, befejezésnek hibátlan. Nem mesélem el, akit érdekel, megnézi. A két egyetem képviselője elemezve építkezett, a képzéssel kapcsolatban egy vezérfonalat követve több részletre is rávilágító diskurzust folytatott Gulyás Márton moderálása mellett. Mindketten eltökéltek voltak abban, hogy szót értenek egymással, és ez meghatározó fontosságú volt. Nézőként aztán gondolhatom például azt, hogy kettejüknek merőben különböző az integritása, de ez meg már tényleg az én dolgom, amivel befogadóként vacakolhatok. Volt a beszélgetésnek egy drámaian éles pillanata, hiába, na, két színházi emberről van szó, akikről mindegy, hogy én mit gondolok a látottak és hallottak alapján, de azt mind értjük, most mennyire lényeges, hogy hajlandók és képesek voltak nyilvánosan is vitázni egymással.
(A cím idézet Urbanovits Krisztától – a szerző megj.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek