Van egy olyan réteg (még finomabban: szubkultúra) a férfiak társadalmában, amelynek tagjai libabőrösek lesznek a feltuningolt motorok bőgésétől, és máris borzongani kezdenek, ha pluszmerevítő kerül az autóba, mert azzal lesöpörhetik a többi lóerőhuszárt a pályáról. Bár én sosem tartoztam ebbe a kasztba, azért helyenként engem is elsodort a szinte csak erre kitalált Halálos iramban-széria. Guillaume Pierret is erre próbál építkezni, annyi különbséggel, hogy levakarta a történetről az összes csilivili körítést, a fénylő glamúrt, és egy koherensebb történetet szőtt az autóátalakítás fétise köré. Az eltévedt golyóban életszerűbben csattannak az autók, jobban fájnak a pofonok, olajosabb a szerelők keze. És átlengi a régi francia zsarufilmek furcsa melankóliája.

 

Azoké a moziké, amelyekben még Alain Delon- és Jean Paul Belmondo-féle hősök gyürkőztek neki a bűnnek, nem volt ritka, hogy a végén őket is maga alá temette a rendszer. Ez volt amúgy a zsáner ottani változatának titka, hogy bárki fűbe haraphatott annak érdekében, hogy elérjék azt a lappangó szomorúságot, ami a film végén maradt amolyan utóíznek. (Elég csak belehallgatni az 1981-es A profi zenéjébe, hogy minden világos legyen. Bár ebben Belmondo nem szigorúan véve rendőr, hanem ügynök, ám minden a zsarufilmek logikája szerint alakul.) 

 

Ezt a mély, kitörölhetetlen szomorúságot a legutóbbi időben csak Daniel Auteuil és Gérard Depardieu kettőse érte el a 36 című filmben, de ennek is már tizenhat éve. A szomorúságot azóta fölváltotta egyfelől az agyatlan akció, másfelől pedig a valósághoz jobban közelítő alkotások, mint például a Polisse, amely a kiskorúak elleni elkövetett (szexuális) bűnök osztályáról szólt igen megrázóan, mert valós eseteket csempésztek a filmbe. Hirtelen kitárult a bűn mérhetetlen mély pokla. 

 

Az eltévedt golyóban is felvillan egy pillanatra az a régi szomorúság. Amikor Linót egy sikertelen rablás után elkapják (az átalakított autójával négy betonfalat tör át), egy nap felkeresi a börtönben a speciális kábszercsoportot vezető rendőr, Charas, hogy segítsen nekik olyan autókat buherálni, amelyekkel van esélyük utolérni és megállítani a szélvészgyors (szintén átalakított autókban repesztő) drogfutárokat. Linó él az eséllyel, majdhogynem teljes jogú háttérembere lesz a csapatnak, s már a szabadulása is látható közelségbe kerül, amikor Charast a szeme láttára lelövik. És ahogy az lenni szokott, megpróbálják a rovott múltú szerelőre fogni az egészet. Ám a karosszériában megálló (cseppet sem eltévedt, inkább elveszni látszó) golyó segíthetne tisztázni a helyzetet.

 

A már említett szomorúság az épp csak rokonszenvessé váló rendőr halálakor nyilall bele az emberbe, mert az ugyan várható (a gyilkosságot megelőző beszélgetés előrevetíti a bajt), hogy történni fog valami, de ennek váratlansága és gyorsasága mégis szíven üti a nézőt. Kár, hogy ebből a szomorúságból nem profitál az alkotás, és a kezdeti realitásérzéket is fokozatosan felszámolja, hogy végképp kiélje magát az autósüldözésben. Ám a tempó mégis az alkotók ritmusérzékét dicséri. A másfél órás filmben nincs semmi felesleges toporgás, lelkizés, mellébeszélés. Amin más film hosszabban elszöszölne (igent mond-e Linó a felkérésre, hogyan épül be a csapatba, vajon ki a beszélgetésben megpedzett áruló), azt Az eltévedt golyó gyorsan rövidre zárja, és ez kellőképpen tompítja a klisék rutinízét. 

 

Az alkotás egyértelmű felhajtó ereje viszont a Linót alakító, a magyar filmnézők előtt még jobbára ismeretlen Alban Lenoir. A szikár, beesett arcú, nyurga alakban annyi erő és elszántság lakozik, hogy szinte mindent elhiszünk neki. Még azt is, hogy a végkifejlet előtt pár perccel egy fészerben is úgy alakítja át az autót, hogy az nyerő lesz a döntő pillanatban. Az ő csendes, ám igen intenzív játéka miatt lesz hiteles a film, és miatta nézzük el a gyengécskébb és kidolgozatlanabb jeleneteket is.

 

Az eltévedt golyó pörgős adrenalinbomba, amely mellékhatások nélküli szórakoztatást kínál, ám aki nagyon akar, még apró finomságokat is felfedezhet benne (lásd még szomorúság). Nem lesz olyan művi, mint amilyenekké a Halálos iramban akcióorgiái váltak, sokkal könnyedebben, derűsebben zúzza szét az autókat, sokkal frivolabban repkednek az alkatrészek, miközben jobban fájnak a pofonok és jobban átérezzük a totálkár jelentette keserűséget. És azt sem bánjuk, hogy egy-egy nagyobb ívű jelenet után a fél város kitölthetné a kárbejelentőt. 

 

A lezárás is inkább franciásan szellős. Mármint szeretném hinni, hogy alkotói döntés volt így állítani meg a történetet, és nem annak kimondatlan igénye miatt végződik ekként a film, hogy ebből is rétesként nyúló sorozatot fabrikáljanak. Ez a tuning már egész biztosan nem tenne jót a kicentizett, kellőképpen adagolt filmbéli világnak.