Volt egy piros kiskerekűm, remek jószág volt, a Tiszáig elsubidubiztam vele, vagy tíz kilométer, egy nyolc-kilenc évesnek az komoly táv. Különösen szemből lengedező, tolakodó szélben. De nem is ez. Hanem hogy amikor megtanulok váz alatt menni a nagyapa öreg, dögnehéz, elképesztően nagy Csepeljével, beállni szép terpeszben a fémrúd alá, bedönteni a műszert és aztán a fölfelé forgatott pedálra lépve már indulni is. Így! Körbejárni a szomszédos utcákat, ahol már érik a meggy, a cseresznye, ablakban alszik a macska, és a ház előtti kiskertek legszebb dísznövénye a dália. Nagy dolgok voltak ezek, azok is maradtak, és aztán már pihés tarkójú kislányt is vinni a vázon vagy a hátsó traktuson, ó, az elengedett kéz – így neveztük, ilyen képzavarral – már régen megvolt. Egyszer egy macska beugrott a két kerék közé, átmenni rajta a hátsóval, ahogy huppan, elég érdekes érzés. Ordít két másodpercig, majd tovább szalad. 

Néhány éve megálltam egy közeli bolt előtt, ott várakozott a kirakatban a piros olasz gyönyörűség. Egyszer még megálltam, aztán legközelebb már összekapartam az aprót, és nem érdekelt, hogy a család éhezni fog, hogy a gyerek rongyos göncben, száraz kenyérrel jár a legzaklatóbb egyetemre, és megvettem. Semmiképpen sem lettem jobb ember, nemesebb lélek, vagy valami ilyesmi. Egyszerűen csak többet tudok arról a világról, amelyben élek. Több ház, arc, kert, ablak, utcarészlet, például egy olyan kör, hogy azt mondja: Újlipót, Korányi, Keszi, Budaörs, Újlipót. 

Fölmenni a Rózsadombra. 

 

Ha apucinak nem a kispöttyös lenne a heppje, nem azzal izzadná át a pizsit rendre, hogy győztes gólt rúg a Maracanában vagy a Luzsnyikiben, hanem tegyük föl Eddy Merckx szeretett volna lenni, és ezért úgy hajt ide és oda a kilakkozott ugaron, akkor a sok kis gyík most kerékpáros boxerben sikoltozna a hazavédő kórusban. Nem. Ellenben bevezetik a nyilaskerékpáros meghitt, vizuálisan is megtámogatott fogalmát. Té-ved-tek. Dehogyis tévedtek, ugyan már. Az a süni, amikor rámászik a súrolókefére. Sünike tényleg tévedett. Itt semmiféle tévedés nem volt. A kerékpáros taghoz hozzákötik előbb a nemzetvesztő nácit, aztán a bolsevikot, és az ember el is ámulhatna akár ezen a szellemi attrakción, tkp. azon, hogy bármiből bármi lehet, hogy bárkiből bárki lehet, ez a vívmány, ez a jó öreg kelet-európai recept, ez a mocskos varázslat, ami mögött már régen nincs semmiféle elv, semmiféle hitvallás, hanem csak a nyers erőszak önfeledt mámora, az elpusztítás igyekezete. De már csak sunyi sem akar lenni, mert az efféle undoksághoz is kell valamennyi célirányos gondolat, gondolkodás. Ha a kiscsávó holnap azt találja mondani, hogy szereti a sós kiflit, akkor a fiúk nyomban kalácsosra veszik az arcberendezést, és átkot szórnak a sóra, a kiflire. Na most a zsömlével mi lesz? Tényleg a hagyományos disznóvágás a követendő közösségi minta?!

 

Én aztán tudom, hogy a kerékpárosok között is mennyi a tahó. Suhan, mint a vakmeteor, azt hiszi, hogy a budai rakpart versenyzésre való, belülről előz és neki áll feljebb, halálra rémít, négy magyar rendőrt karatéz le egyszerre a Bartókon, na de azért. A gyíknak már az is baj, hogy a rendes, normális kerékpárnak nincsen kipufogója, vagy hogy nem támogatja a nagyságos német autóipart, vagy mittudomén, nem fizet útadót. 

 

Az föl sem merül, hogy az emberi haladásnak, az ember járásának, jövés-menésének, és nem föltétlenül a közlekedésének, mert az valahogy túl merev kategória, egy ritka kedves alkalma a biciklizés. A kerékpározás persze arra is jó, hogy metró, busz helyett azzal menjünk az életgyárba gyurmázni, fügét számolni. De hogy a kerékpározásnak lenne egy remek hozadéka, mégpedig a világlátás szélesebb körű lehetősége. A séta remek dolog, és imádnivaló az olyan nagyváros, melyet két lábbal be lehet járni, múzeumtól folyóig, szobortól arborétumig. A kerékpározás olyan ütemű haladása az embernek, amellyel a szűkebb, tágabb környezet fölfedezhető, kismenetben Kőrösi Csoma. Jé, itt egy park, ott milyen fák, ez az utca hogy lehet ilyen kedves, ennyire rendszeridegen, itt meg sikátorok homálylanak, szakállas néni tüskével az első emeleti ablakban, szürkébb nála a mögüle kilebegő függöny, satöbbi. Mi imígyen jártuk be a karantén alatt Zuglót egészen Rákosig, Angyalföldet, Kispestet, Újpestet, Lőrincet, Pasarétet, a Kopaszi-gát vidékét vagy Csepelt. Haladni úgy, mint a tanító a Fehér szalagban, vagy mint egy hosszú lobogó, szőke hajú kislány a cseh sörgyár környékén. Mondanám, nézelődj, biciklizz, ne őrülj meg. De hát a fél ország biztosan bolond már. És bolondabb, mint az újvidéki író, Aaron Blumm – Virág Gábor – regényének női főhőse, aki a rögeszméjét, magányát, tébolyát Török Zolinak nevezi, szerelmes lesz, majd pedig több etapban biciklizni kezd vele. (Ajánlott olvasmány: Biciklizéseink Török Zolival)