Jó, jó, sarkítok kicsit, de azért nem nagyon, ugyanis szó szerint ez történik a Szegedi Nemzeti Színház nagyszínpadán Fazekas Mihály frissen-fiatalosan update-elt és áramvonalasított klasszikusával és klasszikusában. Az, hogy a k2 Színházat már tíz éve fáradhatatlanul irányító és működtető páros, Benkó Bence és Fábián Péter rendesen belenyúl az unásig ismert – vö. „Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza” – sztoriba, önmagában még nem nagy truváj.
Sokkal érdekesebb az a kérdés, hogyan illeszkedik a legújabb adaptáció egyrészt a rendező-átírók saját, tempósan gyarapodó életművébe, másrészt a hazai gyerekszínházakban az utóbbi néhány évben kitapintható Lúdas Matyi-reneszánszba, harmadrészt pedig a szegedi színház dinamikus megújulási törekvéseibe. Az utóbbit rövidre zárom: mindig élek a gyanúperrel a vidéki kőszínházak nagyszínpadi gyerekbemutatói kapcsán, mert gyakran a kötelező, ezért aztán biztonságos feladatteljesítés szintjén mozognak. Címek kevésbé, de álmos emlékek nagyon is beugranak az utóbbi egy évtized vonatkozó dél-alföldi premierjeiből: kasírozott díszletfalak előtt rémülten hadováló színészek próbálják féken tartani a zabolázhatatlan gyerekközönséget. Akárhogy is, a Benkó-Fábián-tandemet meghívni ma elég vagány dolog, mert munkáikat ismerve sejthető, hogy a végeredmény bevállalós és megfelelő csillagállás esetén kompromisszumoktól mentes lesz, ami kisebbek és nagyobbak örömére szolgál egyaránt.
Már csak azért is jó ötlet az ő összeeresztésük Fazekas hősével, mert Lúdas Matyi tán még sosem volt ilyen fitt, mint manapság: ennek okait és következményeit Puskás Panni egy éve körbejárta már egy fontos pécsi, illetve győri bemutató kapcsán. A szülők és a pedagógusok is fel fogják ismerni idővel, hogy a több korosztály számára emlékezetes Dargay-rajzfilmnek és Schwajda eleget játszott átiratának lassan lejár a szavatossága. Tasnádi István 2012-ben ősbemutatott verziójában nagy lendülettel helyezte új alapokra a történetet, de az imént említett és a mindjárt taglalandó fejlemények azok, amelyek gyökeresen más megvilágításba helyezik a népet sanyargató földesúr és a szegénysor szuperhősének párbaját. De hát nincs, nem is lehetne ennél természetesebb dolog a színpadon, hiszen ez már egy egészen más generáció, amelynek tagjait egyáltalán nem elégíti ki a kanonizált történetek óvatos kozmetikázása. A Benkó-Fábián-páros szegedi küldetésének jelentőségét akkor értjük meg igazán, ha ezt az egyszerű kijelentést nagyon komolyan vesszük, miközben a szabadulóművész Matyi trükkjeit figyeljük.
Borsos Beáta és Menczel Andrea az előadásban |
Ravasz kis keretjáték dobja magasra a labdát: az előadás két narrátora, becsületes nevükön Pecsönye és Tepertő nem éppen okos libák, mindenesetre élesen rávilágítanak egy egyszerű, ám talán épp a gyerekek előtt nem elég plasztikusan megjelenített igazságra. Arra ti., hogy nincs egy igazság, egy nézőpont, helyette az éremnek mindig legalább kettő, de valójában sokkal több oldala van. A Matyiba szerelmes, róla álmodó és érte rajongó Tepertő (Menczel Andrea) és a pesszimista-realista, a világot és benne saját helyüket keserű lemondással szemlélő Pecsönye (Borsos Beáta) perfekt vígjátéki páros. Évődésük finoman megpendíti, hogy talán ez a mese is máshogy fog végződni, mint ahogy emlékszünk rá, de addig még sok verejték lefolyik a Döbrögöt (újjá?)építő parasztok homlokán.
Merthogy monstre építkezési területet ábrázol Szakács Ferenc szellős díszlete: Döbrög jobban teljesít, vagyis hát annyi biztos, hogy az istenadta nép egyetlen zokszó nélkül fúr, farag és fűrészel. Önmagában is elég állat ez a mese, de Horváth Jenny jelmezei fokozzák és aláhúzzák a példázatos vonulatot: míg a libák folyékonyan beszélnek emberül, az emberszabásúak jól azonosíthatóan animális jegyeket viselnek testükön vagy ruhájukon. A színlapon szerzőtársként feltüntetett Zságer-Varga Ákos zenés közbeszólásait is itt kell említeni, melyek bár egyértelműen idéznek ismerős dallamokat popszámtól népdalon át az Internacionáléig, rendre máshogy fejeződnek be, mint várnánk. A jól eltalált arányok az előadás egészét jellemzik: sem a látvány, sem a zenei világ nem nyomakszik az előtérbe tolakodóan, inkább játékra invitálja az utalásokra érzékeny (felnőtt) nézőt.
Krupp Bence, Molnár Erika, Gömöri Krisztián és Szilágyi Annamária az előadásban |
Akinek azért nagy valószínűség szerint leginkább a szöveg ellen elkövetett kortárs merényletsorozat tűnik majd fel. Az iskolai tananyag kancsal beépítésétől a blőd szóviccekig, az irodalmi stílusparódiától az újrapozicionált idézetmozaikokig terjed a szövegen végzett alapos munka. A szerzők nem annyira újraírták, inkább csak kiigazították, leporolták és a mai magyar valósághoz közelebb sodorták a kanonizált történetet, majd az egyes elemeket buzgón összefonva építettek egy érvényes színpadi világot, melynek a valósággal történő bárminemű egyezése aligha(nem) a véletlen műve.
Döbrögit rengő léptű, fenyegető megjelenésű, még egy faék egyszerűségével sem gondolkodó, ugyanakkor a színházi masinériát könnyedén irányítani képes despotának mutatja Gömöri Krisztián. Az, hogy bárki ellentmondjon neki, kósza ötletként sem merül fel. A rettegő kisemberek inkább hazudnak éjjel, hazudnak nappal, csak hogy elkerüljék a büntetést, máskor meg pénzért mocskolják a közellenséget. Döbrögihez egy nagymacska simulékonyságával bújik hozzá egyetlen társa és partnere a teljhatalomban: Szilágyi Annamária ispánja nyilvánvaló feleségpótlék is egyben, aki maga is jól tudja, hol a helye. A hatalom harmadik stabil pillére a kisbíró: Szívós László Stampedlije dülöngélve kapaszkodik gránit szilárdságú törvénykönyvébe.
Szívós László és Gömöri Krisztián az előadásban. A képek forrása: Szegedi Nemzeti Színház |
Eleve esélytelennek ígérkezik a harc köztük és a vékonydongájú címszereplő között: Krupp Bence leginkább hanyag és hetyke Matyit mutat, aki igen hosszú utat kénytelen bejárni a már egy szép új világban játszódó fináléig. A szegedi előadás alkotói ugyanis Lúdas Matyi komplett nevelődési regényét írták meg: a kályha mellett félálomban gubbasztó sihedernek bő másfél órája van, hogy előbb a saját bőrén megértse a diktatúra lényegét, szembeszálljon vele, legvégül pedig a happy end mibenlétéről gondolkodtasson el minket. Matyi rapid továbbtanulását ketten támogatják-pártolják. Beletörődően sopánkodik és kötelességtudóan próbálja óvni fiát Molnár Erika Lúdasnéja. Igazi jóbarát viszont a forrófejű Furkó: Rétfalvi Tamás előbb üt, csak aztán kérdez, markáns szerepmodellt állítva Matyi elé.
Akinek kényszerű külhoni tanulmányai után végre felnyílik a szeme: a libapásztor rájön, hogy a mindenkori, önjelölt és/vagy közfelkiáltással választott urát nyájként követő népet meg kell valakinek tanítania a rég elfeledett, vagy talán sosem volt demokrácia működésére. Amit ő is épp csak kóstolgat, így nem csoda, hogy az általa kirobbantott lázadás kevés híján túlnő rajta. „Egyikünk se szolga”, kántálja a nép, ám a forradalom szerencsére nem falja fel Matyit, akinek a népképviselet jegyében frissen hozott első intézkedései értetlenséget szülnek. Ideje volna felébredni: ez már egy másik generáció Lúdas Matyija. Valaki, aki nem veréssel rendezné közös dolgainkat.