Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NÉMET LOGIKA, SKANDINÁV FORDULAT

Megérzés / Netflix
2020. máj. 31.
Alejandro Montiel argentin krimije igazából arról győz meg, hogy a sablonoknak nem számítanak a határok. Miközben dél-amerikai ízekre vágyunk a Megérzés kapcsán, skandináv és német minták vonulnak el a szemünk előtt, amerikai profizmussal megvalósítva. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.
Annyi mindenképpen a Netflix javára írható, hogy az angolszász fősodor mellé számos európai ország, illetve távoli vidékek filmjeit is felveszi a kínálatba. Így már jó előre örülhettünk a Megérzés című argentin kriminek, hiszen a Szemekbe zárt titkok óta mindenki tudja, hogy értékes gyöngyszemek teremnek arrafelé ebben a műfajban. 
 
Ráadásul Juan José Campanella mozija minden ízében argentin alkotás volt, a hátterében a mindenféle háborús bűnösöknek (több híres nácinak is) menedéket adó Perón-korszak, amelynek önkényuralmát jól szőtték be a thriller alaptörténetébe. Talán éppen a sajátos hazai ízek miatt sem működött a film amerikai verziója, hiába tömték meg sztárokkal (Nicole Kidman, Julia Roberts, Chiwetel Ejiofor), a tekintélyuralmi rendszer logikáját, reflexeit, sötét árnyát semmilyen írói lelemény nem volt képes pótolni. Csak egy korrekt és szürke krimit voltak képesek faragni belőle az amerikai alkotók.
 

Alejandro Montiel filmjének, a Megérzésnek nem kell tartania attól, hogy mindez vele is megeshet. Tán azért sem, mert eleve egy korrekt és szürke krimit kapunk, mindezt tovább szürkíteni szinte már kihívásnak tűnne. 
 
Pedig elég jól indul: a helyi rendőrség sztárnyomozója, Francisco Juanez a megérzésére hagyatkozva társaival elkapja a kislányok elrablására és megölésére szakosodott sorozatgyilkost, és megment egy kislányt is. Ekkor csapódik hozzá Manuela Pelari, vagyis a Pipa becenévre hallgató, pályája elején tartó zsaruhölgy. A sikeres akció után viszont máris egy újabb ügy tartja izgalomban a várost: fiatal lány holttestére bukkannak, akit több késszúrással öltek meg az ágyában. 
 
A főügyész gyors és eredményes nyomozást akar, ám ez nem gátolja meg abban, hogy egy másik ügyben Juanez ellen indítson nyomozást. Valaki ugyanis a sikeres akció estéjén elgázolta azt a frissen szabadult Gavót, aki pár évvel korábban a sztárnyomozó feleségét lőtte le véletlenül. A főügyész a feladatra a fiatal és irányíthatónak tűnő Pipát szemeli ki, aki éppen Juanezzel nyomoz…
 
Így leírva izgalmasnak és szövevényesnek tűnik a Megérzés cselekménye, és a majdnem kétórás játékidő ellenére még pergőnek is. Tény, a film nem válik vontatottá: menetrend szerint érkeznek a fordulatok, és az alkotók, a jó krimi szabályait betartva, az utolsó percekre is hagytak csavart. Más kérdés, hogy a két egyenértékű szál (Jaunez nyomozása és az ellene folyó vizsgálat) nem bír el elég eredeti szövevényt. Csak annyit, amennyi ez alatt az idő alatt kibontható. 
 
Így a film sokkal inkább két ötvenperces filmecskének tűnik a német tévésorozatok csúcsidőszakából, a nyolcvanas évekből. Amikor van ugyan rejtély, de futószalagon érkezik, s némi rutinnal minden kikövetkeztethető, s hiába halljuk az izgalmasnak szánt dialógusokat, hiába a sokat ígérő, megdöbbent tekintetek, az ügyes nyomozás, a néző csak fásultan bólint. Lehet, hogy nem mindent látott előre, de a megoldás így is túl lapos, túl sokszor látott sablon marad.
 
Jelenet a filmből
Jelenet a filmből 
Talán csak az vigasztaló, hogy a kivitelezés (egy-két ügyetlenebb jelenetet, erőtlenebb rendezői megoldást nem számítva) profi munka: szépen mutatnak a rozsdálló gyárépületek, sejtelmesek az éjszakát hasító fénysugarak, vagyis a képek erejébe szinte sehol nem lehet belekötni. Épp olyan tetszetős egy kosárlabdapálya az argentin alkonyatban, mint egy cigány temetés. A Megérzés kivitelezésében az amerikai filmek vizuális nyelvét beszéli. Akinek pedig ez sem elég, az gyönyörködhet a Juanezt alakító Joaquín Furriel kék szemében, amely leginkább Alain Delont idézi – a kamera erre is épp elég időt szán. 
 
S bár úgy tűnik, hogy elvileg Juanez a film főszereplője, igazából Pipa áll a középpontban. Most is. A Megérzés ugyanis a 2018-ban, szintén a Netflix gyártásában készült Perdida (Veszteség) előzményfilmje. Egy jelenetet nem számítva viszont alig utal egymásra a két alkotás, és Pipa karakterén kívül senki más nem tűnik fel mindkét filmben. Így nem muszáj megnézni a folytatást ahhoz, hogy értsük az előzményeket. A Perdida ráadásul a skandináv minták szerint építkezik: egy múltbéli, traumatikus esemény bomlik ki a jelenben, mikor is egy rég lezárt ügyet nyit újra az immár rutinos Pipa (Luisana Lopilato kissé kiszámítható alakítása). És persze itt is egy komolyabb társadalmi probléma (a leánykereskedelem) mozgatja a szálakat, a skandináv párhuzamot a havas jelenetek pedig még inkább aláhúzzák. 
 
A legnagyobb hiányérzet azonban mégis az, hogy a két film alatt (majdhogynem négy óra) sem tudunk meg többet Argentínáról, a történet (a sablonok) inkább univerzális (Netflix-kompatibilis), a helyi ízek csupán fel-felvillannak két fordulat között. A felvázolt égető társadalmi probléma csak poszter marad a háttérben. A Megérzés (és a folytatásnak tekinthető Perdida) korrekt krimi, kikapcsol, elringat, és ne csodálkozzunk, ha pár óra múlva már összekeverjük valamely más ország tuti exportcikkével.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek